Somlai Katalin: A vidék ereje

A munkástanácsok mellett a községi nemzeti tanácsok voltak azok a testületek, amelyek a forradalom fegyveres leverése ellenére is a legtöbb helyen még hetekig a helyükön maradtak és fenntartották alapvető követeléseiket. A szovjet fegyvereserők, ha egyáltalán eljutottak, csak átvonultak a stratégiailag jelentéktelen településeken. A kommunista párt helyi potentátjai lassan merészkedtek vissza és december közepéig karhatalmi erőkre sem támaszkodhattak. Az országos vérkeringéstől való elszigeteltség, mely lassította a kistelepülések megmozdulását, meghosszabbította az utóvédharcok lehetőségét és a kettős hatalom fenntartását. A helyi közösségek a kommunisták restaurálódó tanácsszerveivel szemben ragaszkodtak választott vezetőikhez. Bennük láttak biztosítékot arra, hogy a parasztságot kizsigerelő régi, sztálinista rendszer ne térhessen vissza.

Az 1950-es évekre kiépülő szovjet típusú kommunista rendszer a háborús pszichózisában mindenekelőtt az ipar, azon belül is a nehézipari és energetikai ágazatok gyorsított ütemű fejlesztésére koncentrálta az ország anyagi és emberi erőforrásait. A proletárdiktatúra, bár csak jelszavakban, az ipari munkásság államát testesítette meg, ahol a dolgozó parasztság csak másodrangú szövetséges lehetett. Az egykori gazdák osztályellenségnek számítottak. A kommunista gazdaságpolitika az agrárium megsarcolására épült. A mezőgazdaságból élő vidékek az extenzív iparosítás kiszolgálóivá lettek. A nagyüzemek és a gyárak, valamint az építkezések emberszükséglete elszívta a falvak lakosságát. A hagyományos, biztonságot nyújtó falusi közösségek szétestek, pedig azokat már a háború és az azt követő ki- és betelepítési hullámok is erősen megtépázták. A kisüzemi gazdaságok erőszakkal kikényszerített kollektivizálása, az önkényesen elvégzett tagosítások, melynek során a parasztok legjobb minőségű földjeiket veszítették el, drámaian megrengette a földműves lét alapjait. A kuláknak bélyegzett gazdák üldözése és a begyűjtési rendszer révén a parasztság intézményes üldözése oda vezetett, hogy az ország élelmiszer-termelése radikálisan csökkent. A vidék szegényebbé vált mint valaha. Nagy Imre 1953-as első miniszterelnöksége idején hozott engedmények hatására a parasztság helyzete csak átmenetileg enyhült. Nagy Imre és a júliusi kormányprogram bukása után az életkörülmények tovább súlyosbodtak. 1956-ra már vidéken is akadozott a hús- és a kenyérellátás. A falvak is megismerték az éhséget.

Az 1956. év politikai erjedése a kistelepülésekre is begyűrűzött. A pártvezetés elbizonytalanodása és a kritikai hangokkal szembeni fellépés elmaradása felbáto rította a vidék megtaposott és ellehetetlenített lakosságát is. A nyár folyamán összehívott gazdagyűléseken a parasztok egyre hangosabban tették szóvá sérelmeiket. Elsősorban a legújabb tagosítások ellen tiltakoztak. Október 23. után Budapest és a megyeszékhelyek lakosságának forradalmasodását követve a kisebb települések is felbolydultak. A főbb vasútvonalak mentén elhelyezkedő falvak gyorsabban követték a központok példáját. A városokban dolgozók és tanulók személyes élményei is katalizátorként hatottak a helyi eseményekre. A forradalmi megmozdulások az iparosodott településeken voltak jelentősebbek. Sok helyütt a megyeszékhelyről, járási központból motoron, teherautón érkező forradalmárok buzdítására szerveződtek az első helyi tüntetések október 26. után. Pakson Sztálinvárosból érkező munkások, Békésen, Battonyán többek között Békéscsabáról érkező tüntetők voltak a kezdeményezők. Cserépváralját a szomszédos Mezőkeresztes és Tard forradalmasította. Az olyan ipari központok, mint például Ózd szintén erős kisugárzással voltak a környező településekre. A forradalmárok házról házra járva hívták az utcára a helyi lakosokat. A tüntetőkhöz csatlakozók Kossuth-nótákat, katonadalokat énekelve vonultak végig a főutcán a települések központjába.

A múlt sérelmei gyakran heves indulatokban törtek elő. A tüntetők összetörték a kommunista rendszer szimbólumait, vörös zászlókat, drapériákat égettek. Máglyára vetették a propagandakiadványokat és a marxizmus–leninizmus klasszikusainak köteteit. Sztálin, Lenin és Rákosi szobrait és képeit kidobálták a tanácsháza, a pártiroda, az iskola ablakain. A helyi szovjet emlékműveket a gépállomásokon szerzett vontatókkal és szerszámokkal rongálták meg. A csongrádi Domaszéken felgyújtották a tanácsházát. A rombolásba torkolló elemi düh levezetése után a nép sok településen békésen vehette át a hatalmat. A forradalom kitörése után a kommunista párt helyi képviselői ritkán álltak ellen, házukba húzódva várták, hogy elcsituljon a népharag, sok helyütt elmenekültek. Kecskemét és Kiskunfélegyháza térségében azonban, ahol a kommunista hatalom erőszakkal próbálta a forradalmat megállítani, kemény népítéletek is születtek. A vidék forradalmasodása néhány esettől eltekintve mégis ritkán vezetett a kommunisták fizikai bántalmazásához. Kivételesen felfokozott indulatok esetén megesett, hogy a lábánál fogva lógatták fel a kommunista tanácsi vezetőt, vagy a bicska is előkerült, de sokkal általánosabb volt, hogy pusztán megszégyenítették vagy elkergették a lakosság ellenszenvét kivívó funkcionáriusokat és rendőri megbízottakat. Kővel dobálták be ablakaikat, feldúlták otthonaikat. A népharag a begyűjtésre irányult. Megsemmisítették a begyűjtési és az adóügyi iratokat, felelősségre vonták a sarcolást végző tanácsi funkcionáriusokat. A vallásos érzület nyiltabban megmutatkozott, mint a városokban. A felvonulások alkalmával közösen imádkoztak, az eltávolított kommunista ereklyék helyére keresztet állítottak. Hejcén kiszabadították a faluban raboskodó váci püspököt. A falvak lakossága rendszerint egy közeli város követeléseihez csatlakozott, a központok politikai programját egészítette ki a sajátos helyi igényekkel. Az olyan általános követelések mellett, mint a szovjet csapatok kivonása és az ország szuverenitásának helyreállítása, az ÁVH feloszlatása, valamint a többpártrendszer bevezetése és a szabad választások megrendezése, a helyi követelések legfontosabbika a földhelyzet rendezése volt. A falvak lakossága a föld visszajuttatását sürgette korábbi, jogos tulajdonosaihoz. A szekszárdiak például a kötelező beszolgáltatás mellett követelték a tagosított, vörösbort termő baktai szőlőknek, a szőlőműveléshez használt eszközöknek, a gazdakör államosított épületének a visszaadását, a borfogyasztási adó eltörlését.

A városok példáját követve és az 1945-ben alakult nemzeti bizottmányok mintájára a községek az összedoboltatott falugyűléseken új vezetőket választottak maguknak a lakosság bizalmát élvező helybeliek közül. A tanítók, tekintélyes helyi gazdák, egykori politikusok, jegyzők mellett az új testületekbe bekerülhettek a tüntetések hangadói is, vagy azok, akik részt vettek a főváros vagy egy-egy város megmozdulásaiban és tájékozottságuknak köszönhetően a figyelem középpontjába kerültek. A kommunista tanácsok helyére lépő vagy azokat ellenőrző forradalmi és nemzeti bizottságok, bizottmányok és tanácsok, munkástanácsok megválasztásával október végére a legkisebb településeken is megtörtént a hatalomváltás. A községek új vezetői azonnal keresték az összeköttetést a szomszédos települések, a járási és megye központok forradalmi szerveivel, hogy informálódjanak és útmutatásokat kapjanak.

Nagy Imre kormánya október 30-án hivatalosan is elismerte a helyi önkormányzati szerveket. Az addigra begyűjtött élelmiszerkészletekkel való gazdálkodást is rájuk bízta. Emellett a nemzeti kormány eleget téve a vidék követelésének megszüntette a kötelező beszolgáltatási rendszert, valamint az állatvágás engedélyhez kötését. Nagy Imre mellett Mindszenty bíboros kiszabadulása és a Kisgazdapárt újjászerveződésének irányába tett lépések is új politikai távlatokat nyitottak a vidék lakossága előtt. Pártok alakítására a vidéki Magyarországon főként azokban a helységekben került sor, ahol egy-egy pártnak, jellemzően a Kisgazdapártnak, nagyobb hagyományai voltak, és egy-egy volt politikusukat az új forradalmi vezetőségbe is beválasztották. A forradalmi bizottságok a tanácsok jogkörét átvéve politikai és gazdasági kérdésekkel egyaránt foglalkoztak. Az új testületek első intézkedéseik között a rend és a személyi biztonság fenntartása érdekében nemzetőrséget állítottak fel a megbízható, katonaviselt emberekből. Számos településen szesztilalmat és az esti órákra kijárási tilalmat rendeltek el, hogy elejét vegyék a rendbontásnak és megnehezítsék a kommunisták vélelmezett ellenforradalmi szervezkedését. Gondoskodtak a közvagyon megóvásáról. A tanácsi hivatalokat megtisztították a gyűlölt funkcionáriusoktól és hivatalnokoktól. Őrizetbe vették a településeken lakó ÁVH-sokat. Házkutatásokat tartottak, hogy begyűjthessék a vadász- és szolgálati fegyvereket. Az új forradalmi szervek hozzákezdtek a kuláklisták és a tagosítások felülvizsgálatához. Szembe kellett nézniük a mindennapok problémáival is. Gondoskodtak a helyi lakosság ellátásáról, szétosztották a begyűjtött terményeket. Igyekeztek a jövő bizonytalansága miatt törvényszerűen beindult felvásárlási lázat csillapítani és megakadályozni az árfelverést. Élelmiszergyűjtést szerveztek, hogy forradalom melletti elkötelezettségük jeleként a harcban álló fővárost, és a nagyobb városokat támogassák. A lakosság, a téeszek, a munkástanácsok adományait teherautókon szállították a városokba, és ott kórházakban, a fegyveres gócpontokban, a nagyüzemek munkástanácsainál adták le. Balmazújváros forradalmi bizottsága utasította a terményforgalmi vállalatot, hogy az lássa el kellő mennyiségű gabonával a helyi malmot, a malom őrölje meg soron kívül a búzát, a sütöde süssön belőle kenyeret és a betonútépítő vállalat gépkocsiján juttassák el a szállítmányt Budapestre. Az élelmiszerkonvojokat a városokba kísérők igyekeztek tájékozódni is a forradalom legfrissebb eseményeiről. A vidék szomjazott a hírekre. A forradalmi bizottságok sok helyütt a Kossuth Rádiót rákapcsolták a helyi hangosbemondóra. A lakosság emellett a településen átutazók beszámolóira hagyatkozhatott, vagy néhány röplap, a falvakba szórványosan eljutó új forradalmi napilap alapján követhette az országos eseményeket. Míg élelmiszerben a központi raktárak készletének elosztása után nem volt hiány vidéken, a hideg beálltával a tüzelőanyag-ellátásban súlyos gondok jelentkeztek. Kevés volt a fa, még kevesebb a szén. Ezért a spontán erdőirtások megfékezésére a bizottságok jelentős számban adtak ki fakivágási engedélyeket. Az államosított épületeket visszaadták tulajdonosaiknak, megpróbálták kárpótolni a kulákoknak bélyegzett korábbi kis- és középbirtokosokat. A hatalomváltást jelképes intézkedések is jelezték. Az elmúltnak tudott korszak utcaneveit megváltoztatták, eltűntek a Sztálin és Rákosi utcák. A Fejér megyei Mezőfalva ismét Hercegfalva lett. November 1-jét ünneppé nyilvánították. A nemzeti célok kivívása mellett a parasztság számára a forradalom lehetőséget kínált az elmúlt évtized terheinek lerázása mellett, a földműves lét alapját képező föld tulajdonjogának rendezésére is. Az őszi szántóföldi munkák a körülmények elbizonytalanodása és a gépállomási dolgozók sztrájkja miatt átmenetileg lelassultak, de a forradalmi bizottságok, akárcsak a Nagy Imre-kormány vagy a Győri Nemzeti Tanács, fel hívással fordult az agrárium dolgozóihoz, hogy mielőbb végezzék el a betakarítást, a vetést és az őszi mélyszántást. Kölcsönvetőmagot is biztosítottak a minél nagyobb 1957. évi gabonatermés érdekében, amit, úgy érezték, már a maguk számára termelnek meg.

A november 4-i szovjet intervenció után a kisebb településeken a forradalom helyi szervei nem bomlottak fel. Félreeső falvakban a lakosság sorából választott hatalmi testületek még 1957 márciusában is őrizhették a forradalom csekélyke lángját. A vidék lakói még hittek, mert hinni akartak az önszerveződés, az alulról építkező demokrácia, a dolgozók szabad véleménynyilvánításának lehetőségében. Ragaszkodtak a forradalom demokratikus vívmányaihoz azok után is, hogy a Kádár-kormány néhány nappal a szovjet csapatok támadása után hivatalosan visszaállította a tanácsrendszert.

Az ország legtöbb településén heteken át kettőshatalom működött: a hivatalukba visszatérő kommunista tanácsok helyett a tényleges irányítás még a választott, a lakosság által legitimnek tartott bizottságok kezében volt. Ezek folytatták a helyi sérelmek orvoslását. Az őszi mezőgazdasági munkálatok végeztével állást kellett foglalniuk a vidék lakosságát leginkább érdeklő földkérdéssel kapcsolatban is. A bizottságok mindenfelé a gazdálkodás teljes szabadsága és a földtulajdonhoz való jog tiszteletben tartása mellett álltak. Általában az 1945. évi földosztás utáni viszonyokat szerették volna helyreállítani. Vita inkább abban mutatkozott, hogy milyen felső határt szabjanak a földtulajdonnak. A kisgazdák által irányított Szarvason megfogalmazott 50 holdas birtokhatár már kivételnek számított. Az önálló, kisparaszti gazdaságok ideálja lebegett a szemük előtt. A bizottságok sürgették a téeszek gazdálkodásának felülvizsgálatát. A felbomlás kimondásába nem avatkoztak bele, azt demokratikusan a közgyűlésekre bízták. Ugyanakkor az adóhátralékok miatt a parasztoktól elkobzott állatállományról, valamint az ingatlanok visszaadásáról az új vezetés gondoskodott. November és december folyamán országosan a termelőszövetkezetek legalább fele felbomlott, a közös gazdálkodásra kényszerített birtokos parasztság több mint fele ismét önállósította magát. A szövetkezetek állatállományuknak jó részét is elveszítették. Elsősorban azok a szövetkezetek bomlottak fel, amelyek a csőd szélén tengődtek, vagy ahol kimondottan erőszakos volt a kollektivizálás. Tömegesen léptek ki olyan szövetkezetekből is, amelyek tagságának zömét egykori középparasztok alkották, míg az 1945-ben földhöz jutottak inkább a bennmaradást választották. Békés megyében pusztán egy hét leforgása alatt 234 téeszből 138 döntött a felbomlás mellett. Pest megyében végül a közös gazdaságok alig több mint fele, Szolnok megyében 234-ből 124, Tolnában 220-ból 102 maradt csak fenn. A Kádár-kormány rendelettel megpróbálta korlátozni a nagyüzemi mezőgazdasági rendszer rohamosan meginduló szétesését, de ereje 1956-ban még nem volt hozzá.

November második felében új lendületet és reményt adott az ellenállásnak, hogy a Kádár-kormány elismerte a munkástanácsokat. A forradalmi bizottságok magukat már munkástanácsként definiálva falugyűléseket hívtak össze, amelyeken kísérletet tettek arra, hogy a kommunista tanácsok tagjainak visszahívásával, és saját embereiknek a tanácstestületekbe való beválasztásával, legalizálják és átmentsék a néphatalmat. A falakon, kerítéseken „Halál a kommunistákra!” feliratok jelentek meg. December elejére az MSZMP vezetése azonban már ellenforradalomnak minősítette a lakosság által forradalomként és szabadságharcként megélt eseményeket. Ez, valamint a karhatalmisták provokatív fellépése újabb sztrájk- és tiltakozóhullámhoz vezetett országszerte. A tél beálltával a mezőgazdasági munkák befejeződése is kedvezett a megmozdulások ezen második hullámának. Az elégedetlen, elkeseredett emberek ismét az utcákra vonultak, a forradalomra emlékezve koszorúzási ünnepségeket rendeztek, tiltakoztak a lakosságra rákényszerített tanácsi szervek ellen. Békés megyében a forradalom októberi eufóriájában csak elvétve került sor tettlegességre. A kommunisták ismételt térnyerése láttán a hetekig visszafojtott feszültség, valamint a megtorlástól való félelem elszabadította az indulatokat. A karhatalmisták soraiban államvédelmiseket ismertek fel, „halállistákról” beszéltek. A kommunisták érezhető megerősödésére, ha fegyvertelenül is, de erőszakosan és kétségbeesetten reagáltak. A forradalmat és a mártírokat is gyászoló néma tüntetésekre összesereglett lakosság ismételten a régi és az új tanácsi és pártvezetőkre támadt, feldúlták a pártirodákat. A gesztiek csákányokkal támadtak a katonatisztek kíséretében falujukba érkező járási vezetőkre. A pattanásig feszült helyzetben a már a forradalom idején is radikálisabban fellépő Sarkadon és Dévaványán többnapos összecsapásokhoz vezetett az, hogy a tüntetők lefegyverezték a „Rákosi bérenceiként”, „Kádár pribékjeiként” emlegetett rendőröket. Battonya lakossága is kiállt a település forradalmi bizottsága mellett és elkergették a karhatalmistákat. A forradalmárok battonyai hatalomátvétele az egész járást lázba hozta. Lőkösházáról, Kevermesről, Dombegyházáról, Dombiratosról százával érkeztek tüntetők Battonyára, majd a felvonulás után vontatókkal, buszokkal sorra járták a szomszédos községeket, és amerre mentek, elkergették a tanácsi vezetőket. Útjuk során újabb erőket toboroztak. Így vonultak már be Mezőkovácsházára, hogy felelősségre vonják a járási pártvezetést a forradalom elárulásáért. Másnap a felbolydult falvak lakossága ismét felkerekedett, hogy szembeszálljon a Battonya ellen vonuló szovjet páncélosokkal. Az egyértelmű erőfölény láttán a szabadságharcba indulók azonban szétszéledtek. 1957 végére az MSZMP karhatalmisták és szovjet fegyveres erők által támogatott határozott fellépése kioltotta a kommunista hatalom elleni lázadás utolsó parazsait a magyar vidéken is.

A tanulmány az Intézet munkatársainak egyéb, forradalomról szóló írásaival együtt A magyar október című kötetben jelent meg. BBC History különszáma, Kossuth Kiadó, 2016. Megrendelhető: https://www.kossuth.hu/adatlap/konyv/3903/a-magyar-oktober