Ugrás a tartalomra

Szegő Iván Miklós: Kusza frontvonalak

Amikor európai, orosz és amerikai katonák (vagy katonai tanácsadók) küzdenek 2016-ban a Közel-Keleten, érdemes feltenni a kérdést: miért éleződnek ki a világ más térségeihez képest itt sokkal tragikusabban, tartósabban és szinte megoldhatatlanul a konfliktusok? A három kontinens, Európa, Ázsia és Afrika, találkozásánál fekvő régióban a második világháború óta szinte állandóan jelen van a háború, a polgárháború. Puccsok és terror, emberrablások és merényletek kísérik az olajban gazdag, illetve geostratégiailag fontos vízi és szárazföldi útvonalak mentén fekvő, politikailag megosztott térség történetét. Hatvan éve is így volt ez. Ráadásul akkor és most is Moszkva aktuális vezetése aktivizálta magát a térségben.

A Közel-Kelet megoldatlan dilemmái új dimenziót kaptak ugyanis az ötvenes években, amikor megjelent egy addig ott sosem látott szuperhatalom: a Szovjetunió. Moszkva arab szövetségeseinek fejlesztési hiteleket adott, fegyvert szállított és az együttműködés számtalan más formáját is kialakította a hozzá hű(nektűnő) államokkal. Az Egyesült Államok pedig a kommunista Szovjetunió és Kína köré ezekben az években próbált egy kontinenseket átívelő félkörben nyugatbarát katonai szövetségeket összeállítani. Ebből valójában csak a nyugat-európai NATO maradt életképes, amelybe Törökországot az ötvenes években léptették be. A gyűrű második eleme Közel-Keleten az 1955-ös Bagdadi Paktum volt (Irak és Törökország). Ebből az alapító Irak kilépett, viszont a közben csatlakozókból létrehozott CENTO (1959: Törökország, Irán, Pakisztán, Nagy-Britannia) sem bizonyult túl szilárdnak. Látszik, hogy Törökország ekkor kulcseleme volt három szerveződésnek is, ahogy ma is ez az ország lehet fontos tényezője a szíriai és az iraki konfliktus rendezésének. Az ötvenes évek távolabbi, de szintén amerikai ihletésű katonai-diplomáciai szervezete, a délkelet-ázsiai SEATO (1954: Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Ausztrália, Új-Zéland, Thaiföld, Pakisztán, Fülöp-szigetek) sem tartóztatta fel ugyanakkor az indokínai kommunista térnyerést.

Moszkva közel-keleti erősödésének okai igencsak bonyolultak: Washingtont korlátozta saját nukleáris elrettentésen alapuló politikája. Ezzel ugyanis egyetlen válaszlehetőségre (az atomháborúra) szűkítette saját mozgásterét bármiféle szovjet akcióra válaszul. Ez a taktika a lokális konfliktusoktól való tartózkodáshoz vezetett, de a közel-keleti beavatkozásra ekkor belpolitikai oka sem volt Dwight Eisenhower amerikai elnöknek: a soha nem látott bőség jellemezte az ötvenes évek Amerikáját. Washington tehát nem fog saját szövetségesei oldalára állni az 1956 októberében háborúvá fajuló szuezi konfliktusban, és – részben emiatt – fel sem merül Magyarország tényleges segítése az ’56-os forradalom idején. Eisenhower egyik esetben sem akart kockáztatni atomháborút. Szuez és ’56” tehát nem egymással függenek össze, hanem mindkét esetben a Szovjetunió érdekérvényesítésének erejét jelezte, és azt, hogy az Egyesült Államoknak változtatnia kell katonai és geopolitikai stratégiáján – és ez a stratégiai fontosságú Közel-Keleten még az ötvenes években meg is történt. Ezt jelezte az Eisenhower-doktrína megszületése 1957-ben, amely segítséget ígért azon közel-keleti országoknak, amelyeket a kommunizmus fenyeget. Ráadásul ezt nemcsak elméletben gondolták így Washingtonban: 1958-ban amerikai katonákat vetettek be Libanonban. (Kelet-Közép-Európában viszont még évtizedekig a szovjet befolyás volt a döntő.) A közel-keleti erőviszonyok ötvenes évekbeli megváltozásában további tényező volt a hagyományos gyarmatosító hatalmak gyengülése. A brit világbirodalom 1945 óta szétesőben volt, míg az Algériában egyre véresebb polgárháborúba keveredő Párizs is folyamatosan vesztette el gyarmatait: csak 1956 januárja és márciusa között az addig brit–egyiptomi uralom alatt lévő Szudán, illetve a Franciaországhoz tartozó Marokkó és Tunézia vált függetlenné. (Maga Egyiptom egyébként 1922-től független állam.)

A Közel-Keleten gyengülő nyugati befolyást, és az így keletkező hatalmi vákuumot kihasználva hatolt be a térségbe a Szovjetunió, amely kívülről nézve dinamikusan fejlődött, ám ambiciózus vezetői persze még ezzel sem elégedtek meg: további növekedést és terjeszkedést hajszoltak Hruscsovval, a szovjet állampárt első titkárával az élükön. Ez az az évtized, amikor Moszkva gyorsan utoléri nukleáris technológiában az Egyesült Államokat, az űrkutatásban pedig átmenetileg meg is fogja előzni. Csakhogy ez csupán a felszín volt, a mélyebb problémák csak később mutatkoztak meg: a Szovjetunió eleve elavult technológiáit modernizálta, nem újakat honosított meg. A számítástechnikában és a biotechnológiában végzetesen lemaradt a posztsztálini birodalom. Az ekkoriban regnáló szovjet pártvezérről ma már kimondhatjuk, hogy inkább modernizálni, mintsem demokratizálni akarta országát. Sőt a modernizáció révén a Szovjetunió hatalmi befolyását egyre újabb és újabb térségekre akarta kiterjeszteni. Ezek közé tartozott a Közel-Kelet is. És itt kezdődnek a bonyodalmak. A Közel-Keleten megerősödött ugyanis egy olyan állam, amely a harmadik világ, az arab térség és Afrika vezető országai közé került. Egyiptomról van szó, ahol a már korábban „erős embernek számító”, Gamal Abdel Nasszer 1954-től formálisan is egyre fontosabb tényezővé vált – miniszterelnökké, majd 1956-ban elnökké lépett elő. Vele együtt növekedett Egyiptom presztízse is a fejlődő országok körében.

Egyiptom, Jugoszlávia, India, Indonézia és a hasonló országok laza szerveződése az 1955-ös bandungi konferencia óta a harmadik világ megjelenését jelezte a világpolitika színpadán. Ezek az országok igyekeztek a nagyobb katonai tömbökön kívül maradni, másrészt a békés egymás mellett élés alapelveit hirdették. Törekvéseiket 1955--1961 között többször, így például 1956-ban Brioni szigetén is megerősítették. Ekkor a jugoszláv Tito, az indiai Nehru és az egyiptomi Nasszer vett részt az adriai konferencián. Ezek az 1961-től már „el nem kötelezettekként” emlegetett országok a Szovjetunióhoz álltak talán közelebb, de Moszkva nagyhatalmi politikája kellőképpen óvatosságra is intette e harmadik világbeli szerveződés tagjait. A jugoszláv Tito – aki Európában egyensúlyozott Kelet és Nyugat között – igazán ismerhette a szovjet politika sötét oldalát. De ő lesz az, aki segít Moszkvának Nagy Imrét tőrbe csalni 1956 novemberében. Ennek az árulásnak (amelynek nem minden lépése volt Tito részéről előre átgondolt) a háttere egy másik – szintén Moszkva által indukált – folyamat volt, amely elsősorban Európában bontakozott ki.

Ugyanis az történt, hogy kontinensünk katonai szempontból lényegtelen részein – ezeket Zsukov marsall szerint a modern rakétákkal amúgy is könnyen elérhette a Vörös Hadsereg – a Szovjetunió látványos gesztusokat téve „feladta” a pozícióit. Ez megtévesztette a Nyugatot és azokat is, akik Kelet-Európában reménykedtek valamiféle változásban. Így történhetett, hogy 1955-ben Moszkva Finnországnak visszaadta a porkkalai támaszpontot. Finnországban 1956-ban került az elnöki székbe Urho Kekkonen, aki szoros kapcsolatokat tartott fenn a szovjet diplomáciával – sőt a titkosszolgálattal, a KGB-vel is. Szintén komoly gesztust tett Hruscsov Ausztria felé 1955-ben. Az alpesi ország semlegességét kikötve kivonult Ausztria keleti részéből. A többi nyugati ország sem maradt ki az átmeneti enyhülésből: nagyhatalmi tanácskozásokat tartottak kedvező légkörben, bár az 1955-ös „genfi szellem” nem sokáig tartott. Ekkor fogadták Moszkvában Adenauer nyugatnémet kancellárt, és visszaengedték a második világháborús német hadifoglyokat a Szovjetunióból. És – visszatérve a Balkánra – a sor folytatódik: Hruscsov óriási gesztust tett Jugoszláviának is, gyakorlatilag bocsánatot kérve Sztálin hibáiért (az előző szovjet pártvezér 1948-ban kizárta Belgrádot a kommunista táborból)

1956 első felében azonban Magyarországon a bizakodást nemcsak az fokozta, hogy Moszkva 1955-ben tisztázta viszonyát két szomszédunkkal: Ausztriával és Jugoszláviával. Az igazi erjedés 1956 tavaszán-nyarán kezdődött, amikor az SZKP, a szovjet állampárt februári kongresszusán megkezdődött a Sztálin örökségével való leszámolás. A XX. kongresszuson elmondott titkos Hruscsov-beszéd kiszivárgása demokratizálási követeléseket ébresztett Kelet-Európában. Hruscsov 1956. februári titkos beszéde, desztalinizációja azonban inkább a szovjet elitnek szólt: az egyszerű párttagok „értelmezéseit” nem tolerálta a Kreml és súlyos büntetéseket szabtak ki a Sztálinnal való leszámolást komolyan vevő szovjet állampolgárokra. A Nyugatnak, Titónak, Kekkonennek tett gesztusok pedig nem vonatkoztak a kelet-európai szocialista államokra. Ez utóbbiakat a szovjet vezetésnek esze ágában sem volt átengedni a kapitalista világnak. Erről a XX. kongresszus nyilvános részében a szovjet pártelnökség tagja, Molotov beszélt. Szintén intő jel lehetett, hogy akármennyire kedvező volt a hangulat a XX. kongresszus után, Európa legfontosabb kérdését, a német megosztottságot nem sikerült rendezni. Még 1955-ben Nyugat-Németország csatlakozott a NATOhoz, az NDK pedig az ekkor létrejött Varsói Szerződés tagja lett. Így a két német állam immár két katonai tömb részeként nézett egymással farkasszemet. Ekkorra már Lengyelországban és Magyarországon is érezhetően nőtt a feszültség, 1956 nyarán a desztalinizáció elérte ugyanis Kelet-Közép-Európát is. Ám itt egészen másképp zajlottak az események, mint a Szovjetunióban. Felébredt a nemzeti önrendelkezés iránti vágy. A lengyelországi Poznańban 1956. június 28-án a normaemelés miatt sztrájkok, tüntetés és munkásfelkelés tört ki, amit fegyveres erővel vertek le. A munkások ráadásul politikai jogokat is követeltek – ami a formailag a munkáshatalom nevében kormányzó rezsimet váratlanul érte. A szovjet nyomásgyakorlás ellenére a Lengyel Egyesült Munkáspárt VIII. kongresszusán – október 19--21. között – Władysław Gomułkát választották első titkárrá. Ő „a nemzeti kommunista” irányzatot képviselte. A lengyel kommunisták végül meggyőzték Hruscsovékat, hogy engedményekkel saját erőből is le tudják szerelni az elégedetlenkedőket. Ekkor néhány reformintézkedést hoztak: a mezőgazdaságban lemondtak a teljes kollektivizálásról, szabadon engedtek politikai foglyokat és enyhítettek a cenzúrán is. Hruscsovék nem avatkoztak be, sőt visszahívták Rokosszovszkij szovjet marsallt, aki Sztálin idején lengyel(!) hadügyminiszter volt. Közben Magyarországon az elégedetlenség tovább nőtt, majd az október 23-ai diáktüntetések forradalomba és szabadságharcba torkollottak.

Eközben a világ 1956-ban nem erre a térségre, hanem a Szuezi-csatorna körül kibontakozó konfliktusra figyelt. Ekkoriban Egyiptom közeledni kezdett Szíriához. A két arab állam Szaúd-Arábiával együtt 1956-ban közös katonai parancsnokságot állított fel, aminek még a szovjet kor történészei szerint is Izrael-ellenes éle volt. (Szíria északkeletről, Egyiptom délnyugatról határos Izraellel.) Szíria és Egyiptom 1958-ban közös államot is létrehozott, Egyesült Arab Köztársaság (EAK) néven, amihez utóbb Jemen csatlakozott az Arab-félszigetről. Az EAK mindhárom tagja a Szovjetunióval alakított ki szoros kapcsolatokat. Ezek közül mára Szíriában maradt meg az utolsó földközi-tengeri orosz haditengerészeti bázis (korábban Egyiptomban is voltak szovjet támaszpontok). Így a 2016-ban Szíriában zajló polgárháború gyakorlatilag ma is azoknak a nagyhatalmi játszmáknak a folytatása, amelyekbe Moszkva az ötvenes években kezdett bele. De ne szaladjunk ennyire előre! Még Nasszer elődje, Nagib tábornok 1954-ben Nagy-Britanniával megállapodott, hogy a britek kivonják csapataikat a Szuezicsatorna térségéből. Cserében Egyiptom elismerte a csatorna nemzetközi státuszát. Kairóban a brit egyezmény után egy hónappal Nasszer került hatalomra, s 1956ban foglalta el az elnöki posztot a legnépesebb arab országban. Nasszer egyre közeledett a Szovjetunióhoz, miután az Asszuáni-gát felépítéséhez ígért kölcsönök folyósításától az angolszász államok visszakoztak. Nasszer ezután határozott a Szuezi-csatorna államosításáról, amiből fedezni kívánta az asszuáni gátépítést, és az azzal összefüggő öntözési és energiatermelési projekteket. (Az egyiptomi lépés a nyugat-európai olajimport kétharmadát érintette.) A kérdésről 1956 augusztusa és októbere között többször tárgyaltak a nyugati hatalmak. Sem Egyiptom, sem a Szovjetunió nem vett részt a megbeszéléseken. Moszkva az ENSZ-ben akadályozta a Nasszer elleni szankciókat. Kairó közben elutasította a brit javaslatot, hogy vegyen részt a csatorna irányításában és részesedjen a profitból. Végül a nyugati tanácskozás eredménye egy francia–brit–izraeli invázió lett. A támadásra (október 29. – november 5–6.) az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc napjaiban (október 23. – november 4.) került sor. Ekkor azonban Amerikában éppen elnökválasztást tartottak (november 6.). Előzőleg a brit miniszterelnök, Anthony Eden tévesen értelmezte az amerikai álláspontot: közvetítőjének Eisenhower előzetesen kifejtette, hogy el akarja kerülni a háborút a szuezi csatornáért. A közvetítő azonban félreértelmezte Eisenhower szavait, és Eden is azt hitte, hogy ez egy hallgatólagos beleegyezés a brit–francia invázióba. Amerika azonban ekkoriban a nyilvánosság előtt (ha nem Latin-Amerikáról volt szó, ahol az ötvenes években a CIA az Amerika-barát puccsista tábornokok sorát segítette hatalomra jutni) a dekolonizációs mozgalmakat pártolta. Például nem segítette a franciákat mint gyarmatosítókat Vietnamban 1954-ben, amikor azok a kommunista Ho Si Minh csapataival harcoltak. Eisenhower 1956-ban nem akarta, hogy az Egyesült Államok úgy tűnjön fel a világpolitikában, hogy bármiféle gyarmatosító jellegű politikát támogatna, ezért a szuezi csatorna ügyének tárgyalásos rendezését javasolta. Így amikor a francia–brit–izraeli támadás után Hruscsovék keményen tiltakoztak és fenyegetőztek, az atomháborút kockáztatni semmiképpen sem akaró Eisenhower mindkét aktuális konfliktusban a szovjetek érdekeinek megfelelően cselekedett: Magyarországon szabad kezet adott Moszkvának a szabadságharc leverésére, Egyiptomból pedig kivonatta a francia–brit–izraeli erőket. Az ügybe 1957 elején belebukott Eden, helyét Macmillan vette át. A magyar forradalom miniszterelnökére, Nagy Imrére pedig a halál várt.

 

A tanulmány az Intézet munkatársainak egyéb, forradalomról szóló írásaival együtt A magyar október című kötetben jelent meg. BBC History különszáma, Kossuth Kiadó, 2016. Megrendelhető: https://www.kossuth.hu/adatlap/konyv/3903/a-magyar-oktober