Bevezetés

Ezzel az interjúkötettel az '56-os forradalom fegyveres harcosainak sorsát, élettörténetét kívánjuk közkinccsé tenni. Az interjúk segítségével a felkelők életébe és forradalom alatti cselekedeteibe pillanthatunk be. Megismerhetjük a „pesti utca" néhány harcosának sorsát és választ kaphatunk arra a kérdésre is, hogy az utcai harcosok hogyan jutottak el odáig, hogy fegyvert fogjanak a szovjet intervenciós csapatok ellen. Az egykori harcosok beszélnek arról is, hogy milyen elképzelésekkel, mely célokért vállalták az életveszélyt, hogyan alakult életük a forradalom alatt és után, s milyen megtorlást, gyakran az 1989-90-es rendszerváltozásig tartó büntetéseket, hátrányokat kellett lszenvedniük. Évtizedekig őrzött titkokat tárnak fel, titkokat, amelyekért egykor akasztófa járt, titkokat, amelyek - éppen, mert megszűntek titkok lenni - ma már szinte hétköznapivá egyszerűsödött történeteknek hangzanak. 

Az eddig megjelent emlékezések és tanulmányok csak a felkelők egy kis hányadát mutatják be. Bármennyire szorgalmasan kutatjuk is a harcosok sorsát, sohasem fogjuk tudni mindazoknak a nevét, életútját, harcait és szenvedéseit, akik a pesti utcán életüket tették kockára - vagy vesztették el -1956 októberében-novemberében. Pedig ők voltak azok a mindenre elszánt, jórészt fiatal férfiak és nők, akik szembeszegültek a szovjet hadsereggel, akik korszerűtlen kézifegyverekkel és Molotov-koktélokkal támadtak a tankokra, s leleményességükkel, elszántságukkal - ha csak napokra is, de - megtorpanásra késztették a támadókat. Ez alatt a két hét alatt az egész világ Magyarországra figyelt, és döbbenten állt szemben a rövid életű csodával. A lapok címoldalon közölték a harcosok fényképét (gyakran vesztükre, hiszen e fotók alapján lehetett a bírósági eljárások során azonosítani őket), s lelkesen számoltak be elért harci sikereikről. 1956 végén az amerikai TIME hetilap a „Budapesti harcos"-nak ítélte oda az „Év embere" címet.
Sok vita volt már arról, hogy az értelmiség vagy a munkásság volt-e a főszereplője 1956-nak. A szerzők többnyire csak a forradalom gondolati előkészítőit, a Petőfi körös vagy a Nagy Imre köréhez kapcsolódó értelmiségieket vetik össze a forradalom napjaiban megszerveződő különböző bizottmányokkal és a végsőkig kitartó munkástanácsokkal, de nem adnak kellő súlyt a budapesti utcákon harcoló fiataloknak - s nem annyira fiataloknak -, akik jórészt munkások, bányászok és ipari tanulók voltak. Csak az ő szerepük kellő értékelésével lehet megítélni a munkásság és az értelmiségiek - egymást kiegészítő - szerepét.

A fegyveres felkelők október 23-áról 24-ére virradó éjszaka ragadtak fegyvert a sztálinista rendszer védelmezői, majd a nemzeti felkelés leverésére behívott szovjet erők ellen, s néhány „vihar előtti csendes" napot leszámítva, november 10-11-éig folytatták a harcot. Igaz, hogy „csak" tizenöt-húsz napig voltak történelmi szereplők, de ezért a pár napért egész életükkel fizettek - azok is, akik túlélték a kádárista terrort. A felkelők csoportjai spontánul szerveződtek. Nagyrészt fiatalokból, akik már a forradalom kitörésének estéjén elég bátrak és elszántak voltak vállalni a fegyveres
küzdelmet. Az első lövés a Rádiónál, a VIII. kerületi Bródy Sándor utcában dördült el. Ennek hatására indult néhány teherautónyi ember az Üllői úti laktanyákba fegyvert szerezni. Ezeken a teherautókon zömében fiatal munkások voltak, köztük néhány diák, s ők alkották később is a fegyveresek derékhadát. A fegyveres csoportokhoz később még sokan csatlakoztak, köztük egyetemisták és értelmiségiek is.

Október 30-a után a legtöbb börtönből kiszabadultak a politikai foglyok, s velük együtt olyanok is, akiket az akkori rendszer, joggal vagy anélkül, közbűntényes bűnözőnek minősített. Közülük sokan azonnal igyekeztek elhagyni az országot, voltak, akik ártatlanságuk tudatában a békés életet választották, de nem kevesen csatlakoztak azokhoz a fegyveresekhez, akiknek szabadságukat köszönhették, s akiknek körében bizonyítani akarták igaz magyarságukat és bátorságukat. Már a forradalom legelső napjaiban kialakultak azok a gócok, amelyek a fegyveres összeütközések központjai voltak. A felkelők bázisai Budapest stratégiailag legfontosabb pontjain jöttek létre: a pesti oldalon a Kisfaludy (ma Corvin) közben és környékén, valamint a Kilián laktanya mögötti területeken (Tűzoltó utca, Tompa utca, Ferenc tér), a VII. kerületben a Baross tér környékén, a budai oldalon a Móricz Zsigmond körtéren, a Széna téren és a külső kerületekben Pesterzsébeten, Csepelen és Újpesten.

Október 23-a és november eleje között a fegyveresek jogi és politikai helyzete többször is gyökeresen megváltozott. Először statáriális bírósággal fenyegették őket, majd büntetlenséget ígértek nekik, ha leteszik a fegyvert, végül elismerték őket a forradalom katonáinak. A szovjet csapatok fellépése szabadságharccá szélesítette az első éjszaka összeütközéseit és megerősítette a fegyvereseknek azt a hitét, hogy a forradalomnak szüksége van rájuk. A megbuktatott rendszer elleni indulat a fegyveresek körében fogalmazódott meg a legegyszerűbben: a zsarnokot - a korábbi rendszer vezetőit, a pártfunkcionáriusokat, az AVH-sokat és a megszálló szovjeteket - el kell tiporni.
Október 28-a után a fegyveresek nagy része Nagy Imre és a kormány mellé állt, a harcok is elcsitultak. A miniszterelnök október 28-a és november 3-a közötti megnyilvánulásai és tettei a fegyveresekben jogosan ébresztették azt a hitet, hogy Nagy Imre az ő miniszterelnökük, s programja immár azonos az ő követeléseikkel. A szovjet csapatok kivonása, kilépés a Varsói Szerződésből, a nemzeti függetlenség megteremtése, a gyűlölt ÁVH feloszlatása olyan politika volt, amely a pesti utca embere számára közérthetően, sőt lelkesítően hangzott. S különösen reményt ébresztő volt, hogy a fegyveres csoportok képviselői találkozhattak a vezető politikusokkal, egyesek magával a  iniszterelnökkel, Nagy Imrével is, és elmondhatták követeléseiket, tárgyalhattak a kormánnyal az együttműködésről. így vált lehetővé a Forradalmi Karhatalmi Bizottság létrehozása és a Nemzetőrség megszervezése a fegyveresek számos csoportjának a részvételével.

A felkelők politikai jelentősége az első perctől kezdve az volt, hogy nem alkudtak meg, és kérlelhetetlenségükkel megakadályozták, hogy a vezetés engedjen a rá nehezedő nyomásnak s szembe tudjon szállni a szovjet követelésekkel. Radikalizmusuk éppen úgy, mint a munkástanácsok meg nem alkuvása, állandóan sarkallta a központi hatalmat a forradalom kezdeti célkitűzéseinek következetes véghezvitelére. A forradalom napjaiban - s még kevésbé november 4-e után - nem sikerült a lazán szerveződött csoportokat valamiféle központi vezetés irányítása alá vonni. De ha nem
volt is rendszeres és szervezett együttműködés a felkelőcsoportok között, az információk rejtett és kibogozhatatlan csatornákon mégis áramlottak, és a harcosok - azonos indulattól vezérelve, mintha csak összehangolták volna tevékenységüket - nagyjából azonos módon cselekedtek. Amint elérték, hogy a szovjet csapatok visszavonuljanak, fegyvereiket a forradalom és az új rend védelmére fordították. A legtöbb helyen maradéktalanul élvezték környezetük támogatását, s abban reménykedtek, hogy követeléseik teljesítése után, már hamarost nem lesz rájuk szükség. Ahhoz azonban minden csoport ragaszkodott, hogy a harci készültséget mindaddig ne adja fel, amíg az alapvető követelések nem teljesülnek.

A szovjet vezetés október 23-a után legalább egy hétig nem döntötte el, hogy végül is új erők bevetésével, erőszakosan vet-e véget a felkelésnek. Az első beavatkozás erői korlátozottak voltak. Úgy tűnt, hogy hajlandók kivonulni az október 24-25-én elfoglalt állásaikból. Az október 25-i vérengzés a Parlament előtt és a vidéki sortüzek híre elsősorban az ÁVH és a pártapparátus ellen bőszítette fel az embereket, nem csoda, hogy az egyik legvéresebb „csata" október 30-án az MDP Köztársaság téri pártháza körül bontakozott ki. Ebben ugyan kevésbé a szervezett felkelők, mint inkább a pesti és vidéki „sodródó" elemek vettek részt (s az ismert felkelőcsoportok vezetői el is ítélték az ott elkövetett önbíráskodást, lincselést), de az események mégis azt látszottak bizonyítani, hogy a bukott hatalom fegyverrel védi fellegvárait.

A fegyveres felkelők elszántsága a november 4-i szovjet intervenció után újra jelentőssé vált. Az intervenciós szovjet hadsereg az útjába eső magyar katonai egységeket lefegyverezte, a néhol ellenállókat megsemmisítette, s így a Budapestre benyomuló páncélosokkal végül csak a „pesti utca" szállt szembe. A fegyveres ellenállás a világ legnagyobb erejű szárazföldi hadseregével szemben eleve reménytelen volt, s minden hősiessége ellenére csak néhány napig tarthatott. November 8-án a Baross téren, 9-én az óbudai Schmidt-kastélynál és 10-én Kispesten és Pesterzsébeten is befejeződtek a harcok, s a felkelők szétszéledtek. A corvinosok és a IX. kerületiek közül kisebb csoportok még folytatták a reménytelen harcot, amely Csepelen tartott a legtovább, november 11-éig, s eleste azt jelentette, hogy a fegyveres ellenállást sikerült végleg megtörni.

Ma sem tudjuk pontosan, hogy a fegyveres ellenállásban hányan vettek részt, miként alakult az egyes csoportok létszáma és harci ereje, mennyire voltak szervezettek. Erre a kérdésre annál is nehezebb választ adni, mert maguk a harcosok is gyakran mentek át egyik csoportból a másikba, ahogy a harci helyzet hozta. Becslések szerint a felkelők összlétszáma meghaladta a 10 ezer főt, esetleg a 15 ezret is elérte, ami városi gerillaharcban rendkívül nagy erőnek számít, különösen a nem erre kiképzett és nehézfegyverzettel, páncélosokkal támadó reguláris erőkkel szemben. A felkelők oldalán állt ügyük igazába vetett hitük, felháborodásuk a hitszegő támadás miatt, és segítette őket a helyismeret, a fiatalos vakmerőség és az a találékonyság, amely legendássá varázsolta a pesti utca ellenállását. Karátson Gábor, aki maga is megjárta a börtönt, így jellemzi a forradalom hős fegyvereseit: „Csak sokkal később, '89 után értettem meg, hogy kiből lesz hős. Azokból, akik olyannak születnek, hogy az életük hirtelen össze tud ugrani egyetlen pontba. Akkor, abban a pontban ott van az egész élet. ... Ez valami különös adottság."

A barikádokon ritkán szoktak egyetemi tanárok, ügyvédek, mérnökök vagy éppen írók, művészek harcolni. A barikád a „csőcselék", a köznép, a pór privilégiuma. Privilégiuma a hősies halálra s privilégiuma a bukás utáni megtorlás elszenvedésére. De a forradalmat megelőző ellenzékben szerepet játszó értelmiségiek nem hagyták magukra az utca harcosait sem november 4-e előtt, sem utána. A fegyveres csoportok vezetői között azonban nem egy filmes, rádiós, író, újságíró is volt. Számos ponton érintkeztek és együttműködtek egymással. A november 4-i második szovjet intervenció után az illegális sajtótermékek előállítását és terjesztését, a sebesültek kórházba szállítását és gyógyítását, a lakosság és a kórházak élelemmel való ellátását végzők, a titkos szervezetekben röplapokat előállítók és a fegyveres felkelők között szoros volt az együttműködés. Mint ahogy a Csepeli Központi Munkástanács és a csepeli harcosok között eleven kapcsolat állt fenn, ugyanúgy a VII. kerületi fegyveresek és a Péterfy Sándor utcai kórházban illegális lapot előállító újságírók is együttműködtek. Ezek a kapcsolatok azonban nem teljesedhettek ki, mert a fegyveres ellenállás november 4-e után csak néhány napig tartott, míg az értelmiségi ellenállást és a munkástanácsokat -
jellegükből következően - csak hosszabb idő után tudta a hatalom felszámolni. A felkelők számára november 11-én - Csepel elestével - befejeződött a fegyveres harc, el kellett tűnniük a pesti utcáról, különben a biztos halál várt volna rájuk, mert a pufajkások és a szovjet járőrök lettek a pesti utca „gazdái". Hogy mit éreztek, amikor be kellett fejezniük a harcot, hogy mit éreztek, amikor a vereség tudatában vissza kellett vonulniuk, szét kellett széledniük, arra az interjúk adnak választ.

A forradalom és szabadságharc magyar áldozatainak száma még az akkori hivatalos (de több mint három évtizedig titokban tartott) statisztika szerint is legalább 2500 fő volt. A halottak fele munkás, több mint kétszázan gyerekek, diákok, ipari tanulók voltak. Hogy ezek közül hányan estek el a fegyveres harcban, azt még becsülni sem tudjuk. A szovjet csapatok^vesztesége - az újabban előkerült források szerint - 669 halott és 1540 sebesült volt. Természetesen nem tudhatjuk, hogy ez a szám mennyire megbízható. A szovjet katonai vezetésnek ugyanis az volt az érdeke, hogy bagatellizálja a magyarországi intervenció veszteségeit. A harcosok, amilyen hirtelen bukkantak fel, szinte a semmiből, s szerveződtek egységekké, ugyanolyan hirtelen tűntek is el. Aki tehette, s aki felismerte, hogy életét csak a határon túlra menekülve mentheti meg, az elhagyta az országot. Voltak, akik sikeresen visszatértek szűkebb környezetükbe, s ha szerencséjük volt és senki nem tudott fegyveres múltjukról, elkerülték a megtorlást. Igen sokan azonban a kádárista vészbíróságok elé kerültek, ahol a fegyveres harcot minden amnesztiaígéret ellenére „gyilkosságnak" minősítették, és szinte kivétel nélkül halálos ítéletet mondtak ki a vádlottakra. A véletlennek köszönhette, aki bitófa helyett „csak" hosszú börtönbüntetést kapott - de közel 200 felkelőt kivégeztek.
A forradalom fegyveres harcosai voltak azok, akikre a legkeményebben sújtott le a hatalom, s akik börtönből szabadulásuk után is a legvédtelenebbek és legkiszolgáltatottabbak voltak a Kádár-korszakban. De ez érthető is, hiszen ahányan voltak, annyifelől verődtek össze, fiatalok voltak, nem állt mögöttük semmilyen formális vagy informális érdekcsoport. A néhány napos közös harcon túl hiányzott az összetartó „hálózat", és így ők voltak a legkevésbé képesek a közös érdekérvényesítésre vagy a szolidaritás szervezett megnyilvánulására, de akár még egymás informális támogatására is, s ezt a hatalom is pontosan tudta.

A létezett szocializmus bukásáig a pesti utca harcosait lehetett büntetlenül csőcseléknek nevezni, holott éppen ez a csőcselék adott példát megalkuvásmentességből, ötvenhat eszméi melletti kitartásból. Ők nem merültek alá, őket a víz alá nyomták, s egy életen át kellett és kell ma is a stigmát viselniük. Az ő sorsukat már nem lehet sem kárpótlással, sem kitüntetéssel visszamenőleg megváltoztatni. A szellemi és lelki nyomorúság, amelyet el kellett szenvedniük, visszafordíthatatlan, jóvátehetetlen. Szinte valamennyien tönkrement egzisztenciák, életük kisiklott, a börtönben és az azt követő évek mellőzöttségében elszenvedett lelki és testi sérülések után csoda, hogy a hitük
épen maradt.

Az itt közölt élettörténetek - a szó tudományos, statisztikai értelmében - nem reprezentatívok, de reprezentatívoknak tekinthetjük köznapi értelemben, vagyis úgy, hogy ezek a sorsok lényegüket tekintve nem különböznek a többi, sok száz vagy ezer harcos sorsától. A kötet egyik szerkesztője fájdalmasan igaz szavakkal így jellemzi a pesti utca harcosait: „Tetteiket, cselekedeteiket a forradalmak logikája határozta meg, esetenként durván és kegyetlenül viselkedtek. A forradalom azonban nem ünnepi beszéd egy napfényes délelőttön, nem zászlólobogás a tavaszi szélben, s főként nem patyolattiszta kezek barátságos integetése, hanem gyakran véres és szörnyű események sorozata. Olyan eseményeké, amelyek, lehet, nem felemelőek és távol állnak a forradalom elvont ideájának tisztaságától, de amelyek éppen a forradalom gyakorlatának sajátos természetéből következnek— Az interjúkból kibontakozó hétköznapok eltávolítják az olvasót a forradalom mítoszától és közelebb hozzák a forradalom hétköznapjaihoz. Ezek a hétköznapok sokkal egyszerűbbek, mondhatni sokkal unalmasabbak, mint romantikus ihletésű film- és olvasmányélményeink. ... Semmi olyan nem történt, ami lenyűgöző lett volna.... Ezért tarthatjuk fontosnak, hogy az érdeklődők a forradalom hétköznapjait is megismerjék." S tegyük hozzá: a megtorlás nem hétköznapi borzalmait is.

Ebben a kötetben a pesti utca tizenkét egykori szereplője mondja el életét, s azon belül ötvenhatos szereplését. Valamennyien részt vettek a fegyveres ellenállásban, van, aki harcosként, van, aki rádiósként, s olyan is van, aki „csak" segédkezett, sebesülteket és élelmet szállított, kisegítő tevékenységet végzett. Az élettörténeteket az 1956-os Intézet Oral History Archívuma gyűjtötte össze. Egy tucat egykori harcos visszaemlékezése természetesen nem tükrözi a fegyveres ellenállás egészét, s távolról sem elegendő ahhoz, hogy rekonstruáljuk mindazt, ami Budapesten történt. De ezt amúgy sem lehetne a történészi hitelesség igényével megtenni. Éppen a felkelés spontaneitása, a körülmények állandó változása miatt a fegyveres harcokról alighanem mindörökre csak töredékes és hiányos, illetve elkerülhetetlenül szubjektív elemekkel átszőtt képünk lesz.

A történész kutatómunkája során kétféle forrásra támaszkodhat: a szóbeli emlékekre és a hivatalos iratokra. Mindkettőnek vannak értékei és hiányosságai. Az egykori szereplők emlékezete a közvetlen élmény hitelességével tudja felidézni a történteket. A fegyveres harcosok esetében csak ők tudják, hogyan is működtek a csoportok, milyen fegyverzetük volt, mit éreztek és gondoltak, mialatt életüket folyamatosan kockára téve, gyakran lázas önkívületben harcoltak, menekültek, sebesülteket mentettek, fegyvert és élelmiszert rekviráltak. Csak a visszaemlékezésekből ismerhetjük meg a csoportok szervezeti felépítését, a harcosok és a csoportok közötti kommunikáció módozatait, az alkalmazott taktikát és stratégiát - ha ilyenről egyáltalán lehet beszélni. S amit a leginkább megismerhetünk: a fegyveres harcok mindennapjai. Ugyanakkor az emlékezet csalóka és az emberi elme gyarló, feledékeny, és könnyen keverednek benne valós élmények későbbi információkkal, személyes tapasztalatokkal és csak hírből ismert eseményekkel.
Ezért csak szigorú kritikával szabad elfogadnunk forrásként a szóbeli visszaemlékezéseket. Ugyanilyen vagy talán még szigorúbb forráskritikával kell azonban azokat az írásos  dokumentumokat is értékelnünk, amelyek a bíróságok irattárából kerülnek elő. Az ezekben szereplő „vallomások" értelemszerűen nem a kihallgatott fegyveres felkelő valódi cselekedeteiről szólnak, hanem vagy arról, hogy a kihallgató tiszt mit akart a vádlott szájába adni, mit akart a vádlottól hallani, vagy éppen arról, hogy a vádlott hogyan igyekszik elkerülni az akasztófát, s ennek érdekében milyen mesével tudja elterelni saját magáról a kihallgató figyelmét. Ezért az egykori harcosok szóbeli visszaemlékezései, hiába az eltelt közel negyven esztendő, sokkal közvetlenebb képet adnak a forradalom napjairól, mint a belügyi kihallgatási jegyzőkönyvek, pedig azoknak minden oldalán ott a vádlott egykorú hitelesítő aláírása.

Mindezt előrebocsátva e kötetet nem történeti forráskiadványként adjuk az olvasó kezébe, hanem sokkal inkább mint történeti szociográfiai olvasókönyvet, amelyből az utókor, benne a ma élők többsége képet alkothat magának arról, hogy mi is történt a pesti utcán 1956-ban, a megtorlás milyen kegyetlen volt, s azt hogyan viselték el. S képet kaphatunk arról is, hogy a fegyveres harcosok honnan jöttek, milyen szenvedélyek, indulatok, esetleg véletlenek hatására váltak hőssé és áldozattá, s milyen sors várt rájuk a forradalom leverése után.

Bizonyos esetekben a jobb megértést elősegítendő jegyzetekkel igazítjuk el az olvasót. Ezek egy-egy fogalom vagy személy, intézmény stb. első említésénél adnak tájékoztatást, és csak különösen fontos esetekben helyesbítik az emlékezők tárgyi tévedéseit. Ahol részletekbe menő kutatásra lett volna szükség a jegyzet elkészítéséhez, ott attól eltekintettünk. Az interjúkban előforduló rövidítéseket, utalásokat és a börtönzsargon néhány gyakoribb szavát külön jegyzék tartalmazza.

Ez az interjúgyűjtemény a Magyar Tudományos Akadémia Jelenkorkutatási Bizottsága és az '56-os Intézet együttműködésének keretében megjelenő sorozat második kötete. A bizottság anyagi támogatásáért ezúton mondunk köszönetet.

Budapest, 1994. március                      Kozák Gyula