Kende Péter: Előszó

Kereken ötven éve, hogy egy rendkívüli, úgynevezett népbírósági tárgyalás lefolytatása után halálra ítélték Nagy Imrét és három vádlott-társát, a per további öt vádlottjára pedig különböző mértékű, súlyos börtönbüntetéseket szabtak ki. A jelen kötet tiszteletadás az 1956-os forradalom tragikus sorsú miniszterelnöke és a vele együtt, egyazon titkos perben elítéltek emléke előtt, ugyanakkor kísérlet arra, hogy a per politikai hátterét, eljárásjogi koncepcióját és lefolyásának körülményeit a lehető legnagyobb tényszerűséggel az olvasó elé tárja.

Szélesebb értelemben azonban az 1956. évi népforradalmat követő megtorlás mementója is. A Nagy Imre és nyolc vádlott-társa ellen lefolytatott titkos per ugyanis - amelynek még a tényéről is csak a halálos ítéletek végrehajtása után értesülhetett a magyar közönség és a világközvélemény - csupán egy volt az ugyanakkor, nagy számban, ugyancsak a nyilvánosság háta mögött lefolytatott, terheltek kisebb vagy nagyobb körét felölelő bűnvádi eljárások között, amelyek során több tízezren kerültek bíróság elé a forradalommal kapcsolatos cselekményük vagy magatartásuk miatt. Az 1956 utáni négy-öt évben zajló rendőrségi és bírósági megtorlás központilag irányított rendszerében az 1958. június 16-án lezárult per természetesen különleges helyet foglalt el, mivel vádlottjai a forradalom  legismertebb személyiségei közül kerültek ki, elítélésükkel a szovjet ellenőrzés alatt álló kommunista párthatalom „példát akart statuálni”, egyszersmind - saját fogalmi rendszere szerint - „csapást mérni” a nyugati imperializmusra, amely felfogása szerint az 1956. évi események hátterében állt. Megjegyzendő azonban, hogy a „példastatuálási” törekvést is csak a fennálló politikai hatalom fogalmainak megfelelően lehet értelmezni, hiszen a megtorlásban részt vevő fővárosi és megyei rendőri és bírói szervek tényleges instruálása korántsem szimbolikus eszközökkel, hanem (mint ezt a Nagy Imre-per esetében szemléltetni fogjuk) a legfelsőbb politikai hatalom felől érkező közvetlen utasításokkal történt. A per utólagos - minden szempontból post factum - „nyilvánossága” is föltehetőleg leginkább arra szolgált, hogy a megtorló hatalom saját fölbiztatott híveinek bosszúszomját kielégítse, s a per lefolytatásáról közzétett politikai tartalmú szöveggel az egyidejűleg folyó többi büntetőeljárást igazolja. Hogy aztán a per kigondolói és végrehajtói végül is kire mértek „csapást”, az már más kérdés, a válasz - ötven év távlatából - nyilvánvalóan eltér a bírókat irányító politikai hatalom várakozásaitól.

A kötet tartalmáról
Az olvasó ebben a kötetben először is három elemzést talál, amelyek közül az első (Dornbach Alajosé) a pártállam igazságszolgáltatási módszereiről, a második (Litván Györgyé) a Nagy Imre-per politikai hátteréről, a harmadik pedig (Rainer M. Jánosé) a per lefolyásáról szól, ideértve annak rendőrségi és más előzményeit is.

Az elemzések nyújtotta áttekintést azután olyan alapdokumentumok egészítik ki, mint a vádirat és az ítélet teljes szövege, továbbá három beadvány (kettő Nagy Imrétől, egy Szilágyi Józseftől), majd Nagy Imrének a tárgyalás végeztével, illetve az utolsó szó jogán elmondott szavai, valamint a kivégzési jegyzőkönyv. Bármily furcsán hangozzék is, a két első alapdokumentum (a vádirat és az ítéletek teljes, eredeti szövege) magyar nyelven mind a mai napig nem volt a nyilvánosság számára hozzáférhető. Teljes per-kötet híján a kapcsolódó többi szöveg is nehezen volt föllelhető.

A per története azonban nem a kivégzéssel ér véget, hiszen az 1989. évi fordulat pillanatában a legfőbb ügyész törvényességi óvása alapján sor került a per újabb tárgyalására; kötetünk tartalmazza mind a törvényességi óvást, mind a Legfelsőbb Bíróság 1989. júliusi felmentő végzését. A kötetet végül kiegészíti a per nemzetközi visszhangjának szemelvényes áttekintése és a perről, illetve annak szereplőiről készült fontosabb munkák bibliográfiája. (...)

Nagy Imréék elítélésének mikéntjével a Kádár-rendszer évekre kizárta magát a civilizált nemzetek közösségéből. Legitimitása már addig is gyenge lábon állt, Nagy Imréék csalárd meggyilkolása azonban még az addig előlegezett kevés bizalmat is semmissé tette. Még az a kevés külföldi megfigyelő is, aki mentő körülményeket keresett Kádáréknak, legfeljebb azzal érvelhetett, hogy a parancs föltehetően Moszkvából jött, s Kádár János talán jobb belátása ellenére engedelmeskedett. Az azóta nyilvánosságra került pártiratokból azonban tudjuk, hogy még ez a mentség sem állja meg a helyét. A magyar kormányzati irányt ugyan Moszkvából szabták meg, sőt Nagy Imréék elrablása is elsődlegesen a szovjet katonai-rendőri szervek műve volt, 1958 tavaszára azonban Kádár János és kormányzata már elég  mozgásteret kapott ahhoz, hogy maga határozza meg, miként rendezi meg a pert, és mi legyen annak személy szerinti kimenetele.

A Nagy Imre-per véres kimenetele és mindaz, amit ez az eljárás a megtorlásban jelképezett, évekkel hátráltatta a Kádár-rendszer megbékélését is a magyar néppel. Holott a megbékélés nyilvánvaló politikai okokból, de a hatvanas évektől kezdve kibontakozó új vonal tanúsága szerint is, része volt a Kádár János-féle MSZMP politikai terveinek. Miközben gazdaságilag intézkedések egész sora szolgálta a társadalom megnyerését, a Nagy Imre-ügy politikailag eltávolíthatatlan súly maradt a rendszer lábán. A hatvanas évek elejétől lehetett ugyan az elnyomás csavarjait lazábbra fogni, még politikai amnesztiákat is lehetett hirdetni, az ötvenes évek utolsó harmadában lefolytatott politikai pereket azonban tartalmilag felülvizsgálni és hatálytalanítani nem lehetett: egyrészt azért, mert az ötvenhatos népforradalom ördögi beállítása ezeknek során visszavonhatatlan hittétellé emelkedett, másrészt pedig, mert nem volt mit kezdeni a megtorlás temetetlenül hagyott holtjaival. Hogy mennyire így volt, azt az 1989-es év mutatta meg. Attól a pillanattól kezdve, hogy a Kádár János visszavonulása után fölállított hivatalos történészbizottság vezetője és szószólója (Pozsgay Imre) „népfelkelésnek” nyilvánította az 1956-os eseményeket, a pártállami diktatúra egész önigazolási rendszere vált tarthatatlanná. A „temetetlen holtak” 1989. június 16-i nyilvános elföldelésével pedig megkezdődött a kommunista rendszer önfelszámolása.

Ebben az értelemben a kommunista Nagy Imre harmadszor is, még egyszer és utoljára a XX. századi magyar történelem főszereplőjévé vált. S amit 1956 októberében, második színrelépésekor nem tudott elérni, holott életét tette rá, azt harmincegy évvel mártírhalála után végrehajtotta a nem mindig hálás és nem is feltétlenül okszerűen cselekvő utókor.

Budapesten, 2008 tavaszán