Ugrás a tartalomra
Rainer M. János: Jelentések hálójában. Antall József és az állambiztonság emberei 1957–1989
Rainer M. János: Jelentések hálójában. Antall József és az állambiztonság emberei 1957–1989
Leírás

BEVEZETÉS

„Szombaton, 1960. jún. 11-én este a Kárpátia egyik különtermében tartottuk meg a 10 éves érettségi találkozót – írta négy nappal később Farkas László, 1950-ben végzett volt budapesti piarista diák. – Amikor megérkeztem, Némethy Ferenc és Nagy Ödön barátságosan integetve üdvözöltek, majd Szűcs Ervin, aki az egészet rendezte, a helyemre vezetett. Nemsokára Némethy Ferenc mellé ültem, aki igen barátságosan kezdett kérdezni tőlem elmúlt életem eseményeiről. Elmondtam neki kitelepítésem, építő z[ász]l[óal]jnál teljesített szolgálatomat, nehézségeimet az érvényesülésben, lehetetlen lakásviszonyaimat. Ő is feltehetően őszintén elmondta nagyjából, hogy papnövendék lett a piaristáknál, majd pappá szentelték. Kecskeméten tanított egy ideig, magyar–német szakon. 1957-ben nem tette le az államesküt, amiért most nem taníthat és jelenleg egy üzemben három műszakos vill[any]szer[elő] segédmunkás. Elmondotta, hogy a tanítástól ugyan eltiltották, de azért ő pap és az is marad. Vasárnap ő tartott[a] – mondta nekem – a misét a fiúknak. Ezen én nem tudtam részt venni, mivel nem értesítettek előzőleg. Amikor Szűcs Ervint megkérdeztem, hogy miért nem közölte velem, [azt válaszolta] hogy nem is gondolta, hogy ezen részt akarok venni, mivelhogy más vallású vagyok. 
Némethy Ferenc elkérte a lakáscímemet és üzemi telefonszámomat, majd én is az övét. Feltehető nála a barátkozási szándék velem. Lakás: [...] Üzemi telefonszáma: [...] Az érettségi találkozón részt vettek: Antal[l] József, [...] Farkas László, [...] Kiss György, [...].” 
„A Kárpátia Étterem különtermében 25 éves érettségi találkozónk volt – írta valamikor 1975. június vége felé Kiss György, ugyanazon osztály volt tanulója. – A találkozó egyik szervezője Szűcs Ervin, a Húsipari Vállalat osztályvezetője, Antall [József], valamint a volt pap, aki most Antallnál a könyvtárban dolgozik, Némethy Ferenc. – A megemlékezést Némethy tartotta. Volt pap osztályfőnökünkről tartott egy vallásos beszédet (Vékey Károlyról), amiben nem volt ugyan semmi sértő, de kicsit egyházi, vallásos irányba tolta az egész összejövetelt, és jelezte, hogy Némethy, bár kilépett a papi rendből, végső soron mégis az maradt. Utána a névsorban élen lévő Antall tartott egy nagy beszédet, dicsérve a civil tanárokat és az állami karokat is. Beszélt a nehéz 25 évről, hangsúlyozva, hogy a civil tanároknak is szerepe volt abban, hogy megtalálták az osztály tagjai a helyüket. Nagy tapsot kapott, mindenki elismerte, hogy milyen jól beszél. Kicsit nacionalista volt a beszéd, bár nem beszélt senki ellen. – Utána Antall-lal együtt mentünk el. Elmondotta, hogy Némethy beszéde nagyon felbosszantotta és csak azért szólt hosszabban. A papos egyházi szövegeket nem szereti, s pláne hülység, hogy Némethy mint az ő munkatársa beszélt. Saját érdekében is meg kellett mondania véleményét, hogy [a] civil – államosított [–] korszak milyen jó volt. – Ezek után belpolitikai kérdésekről beszélgettünk. [...]”
Ez a két szövegrészlet első látásra leginkább naplóbejegyzésnek tűnik. Néhány apró jelből azonban arra következtethetünk, hogy mégsem azok. Gyanút az amúgy egységesnek ható, valamelyest művelt, fogalmazni tudó emberre valló naplónyelv apró döccenői keltenek. A barátságos Némethy Ferenc „feltehetően őszintén” mesélte el élete történetét, s „feltehető nála a barátkozási szándék” az első szöveg írójával. Antall József „kicsit nacionalista” beszéde után, immár kettesben a második részlet szerzőjével, „belpolitikai kérdésekről” beszélgetett. Tíz évvel a volt Piarista, 1950-ben már (és még) Ady Endre Gimnáziumban letett érettségi után, egy barátságos légkörű találkozót (mondjuk, naplóban) megörökítve, az effajta fogalmazás mindenképpen furcsa. Ahogyan kevéssé érthető az is, ha egy másik volt piarista diák – igaz, már negyedszázaddal az érettségi után – írásban „kicsit nacionalista” beszédet tulajdonít barátjának (hiszen együtt mentek el a találkozóról), és úgy fogalmaz, hogy „belpolitikai kérdésekről” beszélgettek.
A gyanú indokolt. Az idézetből mindkét szöveg első mondatát kihagytam. Az elsőé így hangzik: „Feladatom: 10 éves érettségi találkozón Némethy Ferenccel barátságos viszony kialakítása.” A másodiké: „Feladatom volt dr. Antall Józseffel a kapcsolattartás.” Két jelentésről van szó, a szerzők ügynöki minőségükben (Farkas „Fábián József”, Kiss „Kovács Jenő” fedőnéven) készítették őket, a Magyar Népköztársaság Belügyminisztériuma Politikai Nyomozó Főosztálya (első szöveg), illetve a Budapesti Rendőr-főkapitányság reakció-elhárító osztálya (második szöveg) számára.  
A szöveget létrehozó szerep megváltoztatja a leírt szituációt. Az érettségi találkozó, magánemberek egy csoportjának rituális keretek között, ötévente megtartott sajátos társas érintkezési alkalma az informátori munkatevékenység egy mozzanata lesz. A benne megjelenő egykori gimnáziumi osztálytársak (Farkas és Kiss egyfelől, Némethy Ferenc és Antall József másfelől) informátorokká és célszemélyeikké változnak. 
Farkas és Némethy rövid párhuzamos élettörténetei 1960-ból (kitelepítés, építő zászlóaljnál teljesített szolgálat, nehézségei az érvényesülésben, lehetetlen lakásviszonyai – papnövendék a piaristáknál, pappá szentelték, Kecskeméten tanított magyar–német szakon, 1957-ben nem tette le az államesküt, amiért most nem taníthat, jelenleg egy üzemben három műszakos villanyszerelő segédmunkás, a tanítástól eltiltották, de pap és az is marad) új és egymással ellentétes értelmet nyernek. Farkasé egyrészt a célszemély bizalmának megnyerését szolgálta. Az ő érettségi óta eltelt tíz éve is nehéz, sőt talán nehezebb, mint Némethyé, aki – egyelőre – legalább személyes szabadságát megőrizte.  Másrészt a feladat megfelelő végrehajtását dokumentálja – afféle munkabeszámoló vagy igazoló jelentés. Némethy élettörténete adatok olyan sora, amelyből a szervezet az ellenséges/célszemély állambiztonsági portréját, profilját építi fel. A fennálló politikai rendszerrel és ideológiájával kapcsolatos beállítottságát, attitűdjét is rögzíti – segítséget nyújt besorolásához az államrendhez való viszonyra vonatkozó kategóriákba, és/vagy ennek változását dokumentálja.  
Az élettörténetek párhuzamos elbeszélése – ha csupán két egykori osztálytárs beszélget a Kárpátia különtermében – emlékek felidézése, közös történet kialakítása. Itt: bevezetés. Nem egy barátságé, hanem „Fábián József” ügynöké a célszemély benső kapcsolatrendszerébe. A „Fábián” jelentéseit vevő Kuti György főhadnagy értékelése voltaképpen az érettségi találkozó másik leírása: „Az informátor jól végrehajtotta feladatát, jelentése értékes. Véleményem szerint megvan a reális lehetősége annak, hogy bevezessük Némethy mellé. Annak ellenére, hogy az ügynök református, iskoláit katholikus [sic!] gimnáziumban végezte. A másik legfontosabb körülmény az informátor múltja (kitelepítés, büntető zászlóalj, érvényesülési akadályoztatások stb.) és ebből fakadó »gyűlölete« a renddel [sic!] szemben. Ezen a platformon lehet közelíteni és ekkor párosítani a természetes érdeklődést a katholikus tanok iránt.” A barátságos beszélgetést megzavaró, ám szerencsére mellékes momentum (a református Farkast nem hívták meg a Némethy által celebrált – természetesen katolikus – hálaadó misére) a bevezetés kulcsmozzanatává változik. „Fábián” majd azzal keresi újra Némethyt, hogy megingott vallásában, és érdeklődik a katolicizmus iránt. Az elhivatott, hitvalló Némethy ettől fogva (egy ideig) lelkiatyaként és térítőként tekint egykori osztálytársára.  Farkas és Némethy azonosságát a közös iskolaévek adták, emellé az érettségi találkozó az eltelt tíz év közös sorsát helyezte. Pontosan erre van szüksége Kuti főhadnagynak is, de más okokból. Farkast a sorsközösség teszi értékes hálózati emberré. „Gyűlölete” (amelyet csak színlel, mert erre kapott utasítást) hálózati identitásának része.
Arra, hogy Kiss György 1975-ben elmondja élettörténetét Antall Józsefnek, nem volt szükség. Több mint harminc éve ismerték egymást, rendszeresen találkoztak. Bevezetése Antall mellé éppen 1960-ban, a Farkas leírta érettségi találkozó utáni hetekben történt  – a második szöveg keletkezése előtt csaknem tizenöt évvel. „Fábiánnak”, akit Kuti György egy hónappal az érettségi találkozó előtt szervezett be,  a bevezetés sajátos helyzetében meg kellett jelenítenie Farkas Lászlót. „Kovács Jenőnek” nem volt szüksége arra, hogy láttassa Kiss Györgyöt a Kárpátia asztala mellett. Ő, a rég bevezetett, a célszemélyre, Antallra összpontosíthatott. Előbb az osztály, majd a személyes barátság terében írta le. Kiss Györgyként Antall hallgatója, „Kovács Jenőként” gondolatainak szelektív jegyzője volt. Sőt olykor ezen is túllépett – kicsit nacionalista volt a beszéd, bár nem beszélt senki ellen –, a célszemély értékelőjének szerepébe. 
A második találkozó ügynöki leírása is identitásprobléma köré rendeződik, bár élettörténetek nélkül. Az 1950-ben érettségizettek magukat piarista diákoknak tartják, bár utolsó két tanévükben megfosztották őket közös identitásuk intézményi kereteitől. A gimnáziumot, mint az összes egyházi iskolát Magyarországon, 1948 nyarán államosították.  Antall, Kiss, Farkas, Némethy és a többiek az államosított iskolában, az Ady Endre Gimnáziumban érettségiztek. „Kovács Jenő” értékelése szerint Némethy vallásos beszédet tartott a volt osztályfőnökről (piarista szerzetesről), amivel a piarista örökség vállalására ösztönözte a többieket. Állásfoglalását élettörténeti mozzanat is nyomatékosította: saját szenvedéstörténete – ő volt az egyetlen az osztályból, aki politikai okokból börtönbe került.  Kiss György nyilván tudott erről.  „Kovács” azonban nem tartotta szükségesnek, hogy utaljon rá, még az egyházi kötelékből való távozását is semlegesítette („kilépett a papi rendből”). A piarista diák identitásából leszármaztatható értékek egyike az egymás (diák- és sorstársak) iránti aktív szolidaritás. Némethy erre is felmutatott egy példát: őt, a politikailag rovott múltú, megbélyegzett volt pap-tanárt Antall, az osztály egyik legtekintélyesebb tagja odavette az általa vezetett könyvtárba, vagyis nem kellett többé három műszakban, segédmunkásként dolgoznia.
„Kovács” jelentése szerint Antall ennek ellenére éppen nem azonosította magát Némethyvel. A piarista örökség mellett kiemelte az államosítás időszakának erényeit is. Antall mondandóját is élettörténeti mozzanatok hitelesíthették, amiről az osztály ugyancsak tudhatott, „Kovácsnak” pedig nem kellett itt jelentenie róluk – hiszen folyamatosan megtette 1960 nyarától. Antall nem a hitvallást tartotta legfontosabbnak a piarista örökségből, mint Némethy, hanem – valószínűleg – a tudást, a sokrétű képzést. Ebből (is, de az állami iskola két évében szerzett tudásból is) ered, hogy huszonöt év nehézségei ellenére mindenki megtalálta a helyét. A demonstratív azonosulás a katolikus gimnáziummal ebben nem segít. „Kovács” úgy érzékelteti, Antall beszéde egyrészt személyiségének mélyéből fakad (nem szereti a papos szövegeket), másrészt tudatos és átgondolt (érdeke, hogy ne azonosítsák Némethyvel). Számára a múltnál fontosabb a jelen, a megtalált „hely”, sőt a jövő. „Belpolitikai kérdésekről” beszélgetvén Antall és Kiss a magyar politikai vezetés „káderproblémáiról”  cserélt eszmét. „[Antall] úgy érzi, hogy egyre inkább a szakemberek kapnak szót. Több miniszter, S[ch]ulteisz, Keserűné, valamint a miniszterhelyettesek már elsősorban szakemberek, nem politikusok. Ennek van jövője.” 
1960-ban „Fábiánt” azzal küldték a találkozóra, hogy kössön barátságot egy formálódó politikai per egyik kiszemelt vádlottjával. 1975-ben „Kovács” már csak a hangulat rögzítését kapta feladatul. Sajátos megoldáshoz folyamodhatott: a történtek rögzítését, az adatokat értékelésekbe oldhatta fel. Némethy „kicsit egyházi vallásos irányba tolta” az összejövetelt, de szavaiban „nem volt semmi sértő”. Pontosan ugyanígy relativálta Antall beszédét is: „kicsit nacionalista” volt, de nem irányult „senki ellen”. „Nagy” beszéd volt, de az állami tanárok pozitív szerepe volt a veleje. A vezetés káderproblémáinak lényege Antall szerint, hogy – szemben az öregekkel, akik „legalább csináltak valamit” – az újabbak „nem politikusok és nem is a legtehetségesebbek”. Ám a tendencia mégis pozitív, mert egy réteggel a legfelső alatt már szakemberek találhatók. „Kovács” szerepében az elvárt minimum, hogy „szállítson valamit”. Némethyt nem ábrázolhatta békés világi remeteségbe visszavonuló könyvtárosnak, Antallt sem a közép-Kádár-kori szocializmussal azonosuló intézményvezetőnek. Egy kis klerikális reakció, némi nacionalizmus, az ország vezetőinek bírálata nélkül a volt piarista diákok érettségi találkozója és egy beszélgetés Antall-lal nem múlhatott el. A hangulat azonban nyugodt.

E könyv alapanyagát túlnyomórészt az idézettekhez nagyon hasonló írott szövegek alkotják. Néhány ember élettörténetére épül, de nem életrajzok sorozata. Ezeket az embereket egy intézmény, az 1956 és 1989 között Magyarországon, a Kádár-korszakban működő állambiztonsági szolgálat sajátos kapcsolatba hozta egymással. Egyesek az intézmény megbízásából jelentések formájában szövegeket írtak másokról (itt legtöbbnyire egyetlen személyről, ifjabb Antall Józsefről készült jelentéseket használok), amelyeket az intézmény emberei különféle módon értékeltek, feldolgoztak, funkcionális rend(ek)be foglaltak, megőriztek vagy éppen megsemmisítettek. A szövegek születésének alapvető motívuma az volt, hogy az intézmény tudni akarta, miként vélekednek a megfigyeltek életük legtágabb körű rendszeréről: a politikai rendszerről, amelyben éltek. A felügyelet alrendszere termelte ezeket a dokumentumokat, azért, hogy szükség esetén a korlátozás és büntetés alrendszereit vethesse be azok ellen, akik valamilyen formában szemben állnak a politikai rendszer elveivel és gyakorlatával. A szövegek évtizedeken át keletkeztek, hol sűrűbben, hol ritkábban. Az idők során változtak a megrendelők intenciói, a jelentések szerzői, változott a rögzített adatok jellege, tartalma. Szereplőink leginkább ebben a térben jelennek meg. Történeteik – reményeim szerint – adalékokat szolgáltatnak egy korszak patológiájához.
A kötet tartalmát – időbeli határain és sajátos forrásain túl – három fő szereplője határozza meg: a szövegeket keletkeztető intézmény, a szövegeket író intézményi személyek, végül az a személy, akiről a jelentések szólnak, és akit a jelentések ily módon konstruálnak. Emiatt szól a bevezető a forrásokról, a szövegek használatáról és az így megfogalmazható kérdésekről. Ezt követi az első rész, amely az állambiztonsági szervezet Antall Józseffel kapcsolatos törekvéseit és azok megvalósítását ismerteti. A második rész főszereplői az ebben különféle időtartamra különféle szerepeket vállaló személyek, akiket hálózati embereknek nevezünk. A harmadik rész Antall Józsefről és a Kádár-rendszerről szól – a hálózati emberek leírásai alapján.

Nem szándékoztam Antall József életrajzát vagy az Antall család történetét megírni. A kétezres évek elején elsősorban az érdekelt, mi történt a magyar társadalommal, ezen belül pedig kiváltképpen az egykori „keresztény középosztállyal” 1956 után. Főképp az foglalkoztatott, hogyan változott tagjainak gondolkodása – ha egyáltalán – a szovjet típusú rendszer időszakában, milyen tanulságokkal, miféle mentális útravalóval léptek át 1989–90-ben egy új korszakba. Ekkori egyik feltevésem az volt, hogy az akkor csak néhány éve hozzáférhetővé vált állambiztonsági dokumentumok eligazításul szolgálnak valamelyest. Az irategyüttes tanulmányozása közben ismertem meg az Antall József 1957–61 közötti megfigyeléséről szóló három vaskos dossziét.  Voltaképpen ennek az ügynek egészen 1989-ig elágazó lenyomataiból alkothattam először fogalmat a Kádár-kori állambiztonság működéséről. Emellett eleinte – tagadhatatlanul – úgy éreztem, hogy az alapkérdés szempontjából Antall története megvilágító erejű lehet.

Jóllehet már a vizsgálódás kezdetén látszott, hogy a társadalomtörténeti kérdésre ily módon aligha lehetséges választ adni, s ezekből a forrásokból nem konstruálható mégoly sajátos biográfia sem, a munkának – úgy véltem  – mégis van   társadalomtörténeti és biográfiai horizontja.  Különösen biográfiai. Antall József – már miniszterelnökként – minden lehetséges alkalommal hangsúlyozta, hogy a szovjet mintájú szocializmus időszakát mindentől visszahúzódva, minden konfliktust kerülve, ám gyermekkorában kialakult, megszilárdult politikai nézeteit, valamint személyiségének integritását csorbítatlanul megőrizve élte át.  Ennek a képnek nemigen mondott ellent az Antallról szóló kortársi emlékezet sem, figyelemre méltó módon attól függetlenül, hogy a visszaemlékezők hogyan viszonyultak Antallhoz, természetesen az akkor már a hivatalban lévő vagy éppen elhunyt miniszterelnökhöz, politikájához, személyiségéhez.  Az évtizedeken át felhalmozódott iratok tanúságával szemben ezek a konstrukciók természetesen leegyszerűsítettnek, a pillanatnyi érdekek szolgálatára kitaláltnak tűntek. Összevetésük kínálta azonban a munka végső alapkérdését: egyáltalán mi tudható meg az állambiztonság irataiból.
A történet szempontjából a szervezet iratait mindössze két csoportba osztottam. Az egyikbe a szervezet konkrét célpontjairól készült elsődleges leírásokat, vagyis a politikai rendőrség hálózati személyeinek jelentéseit. A másikba az ezeket „feldolgozó”, rendszerező, összegző, stratégiai és alacsonyabb szintű feladatokat kitűző, végrehajtó, ellenőrző, belső hivatali iratokat. Az első csupán abban különbözik a másodiktól, hogy rögzíti a felügyeleti alrendszer tárgyáról felhalmozott elsődleges adatokat, továbbá specifikus helyen, az alrendszert tárgyaitól elválasztó „félig áteresztő hártyán” keletkezett.  

A hálózati személyek jelentései túlnyomórészt az (elsődleges) szerző célszeméllyel folytatott beszélgetéseinek tartalmát rögzítik, emlékezetből leírva. Akadnak közöttük, amelyek az élőbeszéd szó szerinti áttételének igényével lépnek fel (idézőjeles szövegrészekkel, a dialógust érzékeltetve stb.). Többségük azonban a tárgytól való távolságot elsőként már a rögzített gondolat megismerése és lejegyzése közötti idővel érzékelteti.  Az igazi távolság felméréséhez azonban a szöveg keletkezésének más körülményeit is ismerni kell. Ezek közül a legfontosabb a szerzőségé. Hogy ki a jelentés szerzője, több értelemben bizonytalan. X. elbeszéléséből a vele beszélgető Y. mint „Z.” fedőnevű hálózati személy leírást készít. X. a közléseit Y-nak szánja, anélkül, hogy annak „Z.” mivoltával tisztában lenne – ő azonban a leírás elkészítésekor, továbbításakor, esetleges kiegészítése, végső formába öntése során „Z-ként” gondolkodik és cselekszik. Ám Y./„Z.” (kettős vagy éppen hasadt) személyisége sem egyértelmű ahhoz, hogy a keletkezett szöveg szerzőjeként tekintsünk rá.  A jelentést ugyan „szerzője” írja le (leggyakrabban kézírással), de a jelentés nem csupán X-szel való diskurzusáról keletkezett. Amikor ez a beszélgetés jelentéssé válik, egy másik diskurzus része lesz, a hálózati ember és az intézmény, az állambiztonsági szervezet közötti kommunikáció lenyomata. A jelentő szövege – még mielőtt voltaképpeni tárgyáról bármit mondana – előzetes formai és tartalmi kritériumok határai közé szorul. A jelentőt kiképezték, területére nézve eligazították, konkrét feladatát hosszabb távra meghatározták, az egyes találkozók során részletes utasításokat (rövid távra érvényes feladatokat) kapott. A jelentés tehát szinte adott. Legfeljebb apró (s csak néha nagyobb) részleteiben árnyal egy létező képet, amihez leginkább argumentumokat szolgáltat. S mire a kép? Mivel a hálózati személy operatív munkája, maga az információgyűjtés a legszigorúbban titkos, viszonylag ritka a közvetlen felhasználás (például mint legtisztább eset: a jelentő tanúvallomása a megfigyelt ellen). Az információk rövid távon többnyire a szervezetben keletkezett, már rögzült vélemények, meggyőződések igazolására szolgálnak. Olyan dolgok verifikálására, amit az állambiztonsági szervezet tudott. Csak ritkábban szól a jelentés arról, amit a szerv nem tudott: egyének, csoportok, állambiztonsági „objektumok” és „vonalak” általános felderítéséről.

A hálózati embernek emellett „tartó” tisztje személyes, feladattól független („emberi”) elvárásait is figyelembe kellett vennie. Tartója – beszervezése módjától függött, hogy mennyire – fölényben volt vele szemben, tetszésén vagy nemtetszésén sok minden múlhatott, legalábbis a hálózati ember így gondolhatta. Minden egyes jelentés bizonyos egzisztenciális kockázatokat rejtett. Az ügynöknek azt kellett írnia, amit vártak, amit amúgy is tudtak – de úgy, hogy bizonyos elemeiben újdonságnak hasson mégis. Önkéntelenül vagy tudatosan, de a jelentő az állambiztonsági szervezet gondolkodásmódjának, logikájának, perspektíváinak és nyelvének keretei közé szorul. A jelentés, a szöveg struktúrája e keretek közt jön létre, az egyes események és közlések prezentációja rendőri kategóriák használatával történik. A szöveg a jelentés sajátos szituációjának nyelvi lenyomata. A külső világról informál, azt „idézi”, de rendje a szervezeté.
A ma távlatából tehát a jelentés sokszorosan torz optikán át láttatja tárgyát. Az állambiztonság iratai leginkább a szervezetről szólnak. De nem kizárólag róla. A jelentés írójának valamit célszemélyéről is mondania kellett; erre utasítások kötelezték, jelentése tartalmát ellenőrizték (leggyakrabban más hálózati személyek jelentéseinek összevetésével). A szervezet rendjét, gondolkodásának logikáját tehát fel kellett tölteni a megfigyeltről szóló adatokkal. A legtöbb jelentésben ezért fedezhetőek fel olyan egyéni színek, olyan nyelvi fordulatok, amelyek „közelről” nézve elütnek a szervezet adta szövettől, „kiugranak” belőle, s emiatt többlet- vagy különleges jelentést hordozhatnak.  Ezek tartozhatnak a jelentőhöz, de valamennyire megjelenítik a célszemély cselekedeteit, sőt gondolatait is. Azét a (cél)személyét, aki maga is a (tágabb értelemben vett, esetünkben a szovjet típusú) rendszerben élt. Abban a rendszerben, amely egyebek mellett a „közéleti hazudozás intézményes rendszereként”  volt jellemezhető, de legalább ennyire jellemezték a kényszerű hazudozás egyéni stratégiái is. A jelentésben tehát ott mozog a jelentés tárgya is, de körvonalai elmosódottak. Végeredményben a jelentés nem sokban különbözik bármely szövegtől, amely utólagos elemzések, interpretációk tárgya – legfeljebb markáns típus a végtelen számú változat és lehetőség közül. Szerzőjét és perspektíváját érteni, a rögzítetteket nála „jobban” érteni talán annyival nehezebb csupán, hogy kiléte sokszorosan bizonytalan.  Specifikus nézőpontja, tárgya és nyelve viszont alighanem az egyszerűbbek közé sorolja.

A forrásokkal való számvetés már pontosabban jelölte ki a jelen tanulmány határait. Az érintett tárgyak meghatározásához a mikrotörténet választott módszere nyújtott segítséget.  Antall József állambiztonsági jelentések alapján konstruált történetének elsődleges kerete az intézmény, a magyar állambiztonsági szervezet. A lépték szűkítése révén középpontjába mégis egyetlen személy került. Michel Foucault híres Panopticon-leírását segítségül híva: tárgyunk a panoptikumban felügyelet és megfigyelés alatt álló ember, de nem a rendszer csúcsának vagy valamely középszintjének nézőpontjából, hanem éppen fordítva.  A felügyelet rendszeréből annyi látható, amennyit ez esetben egyetlen objektuma saját helyéről láttatni enged. Ezt a perspektívát természetesen utólag rendeltük hozzá – annak idején Antall József legfeljebb sejthette a vele foglalkozó intézmény körvonalait, fogalmai lehettek működéséről. A rendszer személyi és tárgyi közegeit annál élesebben láttatjuk, minél közelebb álltak választott középpontunkhoz. Ha a megfigyelt megértéséhez elengedhetetlen, a vele együtt figyeltekkel is foglalkozom – Antall József esetében jószerével egy ilyen személy említhető: az édesapja. Az intézmény félig áteresztő hártyáját alkotók (a hálózati emberek) közül csak azzal a néhánnyal, akik jelentéseikben az ő gondolatait a rendszerbe táplálták . A rendszer hivatalnokai közül pedig csak azokkal, akik a jelentésekből felépítették Antall József rendszerbe, annak belső forgalmába kerülő képét. 

A mikrotörténeti megközelítés kontextusának elemei meglehetősen eltérően kidolgozottak. A Kádár-korszakról még nem született monográfia, bár a részfeldolgozások száma nem kevés.  Az állambiztonsági szervezet levéltára – nem a konkrét iratőrző hely, hanem a szervezet különféle helyeken létező és nem létező, hozzáférhető és nem hozzáférhető iratainak együttese – ma a Kádár-kor egyik legfontosabb lieu de memoire-ja.  Az ebből konstruált emlékezetnek ugyan nem jelentéktelen része a történeti, ám a szervezet jelenségét átfogó igénnyel leíró feldolgozás még alig íródott.  A terjedelmes és periodikusan megélénkülő diskurzus legnagyobb érdeklődést kiváltó része a hálózati tevékenységgel és a hálózati személyekkel foglalkozik – a közvéleményben általában az egész problémát „ügynökkérdésnek” szokás nevezni. Az ügynökügyek helyettesítő jellegére, a démonizált „ügynökfigura” leegyszerűsített és történetietlen voltára már sokan és sokféleképpen felhívták a figyelmet. Köztük történészek is,  de legnagyobb erővel írók, mint például Nádas Péter és Esterházy Péter, közírók, mint Kenedi János.  
Timothy Garton Ash The File című könyvének alcímével a személyes történelmet ajánlja a „múlttal való szembenézés”, „a diktatúrákról szóló igazság kimondásának” adekvát eszközéül.  A „feldolgozás” folyamatában láthatóan kulcsszerepet szán a volt titkosszolgálati dossziék megismerésének. E nézőpontból a szervezet történetének, átfogó adatainak, vezérlésének, alakulásának elemzése nem haszontalan ugyan, de aligha mond többet, mint bármely más analitikus feldolgozás a totalitárius (klasszikus vagy reformált) rendszerekről. Morális szempontból a személyes történelem példázata természetesen összehasonlíthatatlanul nagyobb erővel hat. Egyszerre ragadja meg a szervezetet, az áldozatot, a kollaborációt, az erkölcsi eróziót – és semmiféle kötelezettsége nincsen arra vonatkozólag, hogy mindezt a hűvös objektivitás alapján tegye. A probléma az, hogy az iratok nagy része ma Magyarországon hiányos, vagy egyáltalán nem hozzáférhető. Talán ez is oka annak, hogy a mostanihoz hasonló tanulmány, amely legalább egy ember állambiztonsági történetét a lehetőség szerint átfogó igénnyel próbálja megalkotni, eddig kevés készült.  Még mindig nagy nehézségekbe ütközik, hogy valaki saját vagy mások személyes történelmét az állambiztonsági szervezet dossziéiból megalkossa. A szereplők egy része nem ismerhető meg. A jelen munka ennek ellenére kísérletet tesz rá. Rév István egy vitában rámutatott, hogy „egy történeti mű szakmai hiteléért – többek között – valóságos, vagyis valódi nevükön szereplő, forrásokban fellelhető, azonosítható szereplők szavatolnak”.  Mivel ezzel egyetértek, Antall történetének szereplőit minden esetben megneveztem.

A megnevezés problémája azonban távolról sem csupán e történet hálózati szereplőit illetően merül fel. Legalább ilyen nehéz, ha nem nehezebb arra válaszolni, hogy ki is a főszereplő, ki az az Antall József, aki a Kádár-rendszer körülményei és egy intézménye kontextusában az alábbiakban megjelenik. 
Az egyik lehetséges válasz szinte eltünteti a konkrét személyt, s idősb és ifjabb Antall Józsefre egyaránt mint a második világháború előtti „köztisztviselői” vagy „keresztény” középosztály valamiféle reprezentánsára tekint.  A „történelmi középosztály” kifejezés a köztisztviselői réteg reformkorig, illetve a dualizmusig visszanyúló – inkább hagyományban, identitásban, semmint tényleges szociológiai értelemben érvényes – köznemesi-dzsentri eredetére utal. Itt a „korlátozás”, majd a „felgyorsult társadalmi pozícióvesztés” 1945 utáni bő két évtizedére következő időszakban jelennek meg. A XX. század második feléről készült társadalomtörténeti összefoglalójában Valuch Tibor a változást, amikor e csoport „marginalizáltsága” mérséklődni kezd, a hatvanas évek végére teszi. A társadalmi mobilitás-vizsgálatok alapján  úgy látja, hogy „azok a középosztálybeli családok, amelyek az ötvenes évek elején elvesztették korábbi státusukat, a megváltozott körülményekhez alkalmazkodva – lakóhelyváltás, a középosztálybeli mentalitás megőrzése, a szimbolikus tőkék váltogatása – elsősorban leszármazottaik révén többnyire sikeres rekonverziót hajtottak végre, és a mai generáció jelentős része már a rendszerváltozás előtti években is a társadalomban elérhető magasabb státusokkal rendelkezett”.  E társadalomtörténeti megállapítás politikatörténeti változata a Kádár-korszakról szóló irodalomban a „párton kívüli, régi értelmiséggel”, a „régi középosztállyal” való „hallgatólagos kiegyezés”,  ami többek között lehetővé tette, hogy a keresztény középosztályi mentalitás bizonyos elemei rejtőzködve – teljes egészükben vagy töredékekben – fennmaradjanak. A fennmaradást elősegítette a reflektálatlan közelmúlt és a feldolgozhatatlan sérelemérzet. 
A másik válaszlehetőség mindezt zárójelben hagyja, s Antall Józsefre életútja utolsó szakaszából, sőt végpontjából tekint. Ebből a szemszögből a Kádár-korszak csak sajátos előkészület arra a három-négy évre, amikor Antall a magyarországi átmenet fontos személyiségeként, majd a szovjet típusú rendszer összeomlását követő első magyar kormány miniszterelnökeként kiemelkedő szerepet játszott az új hazai demokratikus rendszer megalapozásában. Levéltárosi, tanári évei, középszintű kulturális funkcionárius pályája (a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum igazgatóhelyettese 1968-tól, főigazgató-helyettese 1974, főigazgatója 1984 óta) csupán kitölt egy hosszú, irreleváns időszakaszt. Meghatározó politikai tapasztalatai ugyanis a negyvenes évek második feléből és 1956-ból származnak, apja politikailag aktív életszakaszából. A hosszú rés az időben – ezt Antall is érezte – mégsem maradhatott betöltetlenül. Soha sem említette, hogy emlékiratokat szándékozna írni, egyetlen erre vonatkozó megjegyzése viszont éppen a Kádár-korszak első éveire vonatkozott. 

Az első válaszlehetőség ellentmondásban áll a mikrotörténeti vizsgálati módszerrel: ennek reprezentativitása vitatott, de bizonyosan eléggé korlátozott.  Hogy Antall-lal kapcsolatban annyit emlegetik, tárgyunk és módszerünk szempontjából – ha nem is lényegtelen – nem perdöntő. Amellett ez a megközelítés nem használná fel a sajátos források alkotta teret. Az állambiztonság természetesen számon tartotta Antallék „származását” – bár erre más kategóriát használt, mint a társadalomtörténet. Potenciális vagy valóságos ellenségként viszont politikai nézeteik miatt kezelte őket. Ebből a szemszögből pedig például idősb Antall József – felettébb szokatlan módon – nem 1944 előtt, hanem az 1945–47es években érte el politikai pályája csúcsát. Antallék keresztény középosztályi eredete, ehhez kapcsolódó értékeik, az egykori magyar „nemzetfenntartó középpel” való azonosságérzetük ott szerepel a vizsgálódás horizontján, de nincsen szó valamilyen középosztály-esettanulmányról (annál kevésbé, mert az legalább néhány másikat is feltételezne).

A második válaszlehetőséget is el kell vetnünk. Antall József nem volt ugyanaz, aki 1989-ben, 1990-ben – bár természetesen mindenkor ő maga volt: 1957-ben, a hatvanas években, és Magyarország miniszterelnökeként is. Ő maga, de nem ugyanolyan. „Hogyan maradhatna az én a lehető leghasonlóbb önmagához, hacsak nem úgy, hogy van benne valami szilárd mag, amely mindenféle időbeli változástól mentes. Viszont egész emberi tapasztalatunk az ellen szól, hogy a személyiségnek lenne egy ilyen változhatatlan összetevője. A benső tapasztalásban semmi sem menekül meg a változástól.”  Sok ember – Antall József benyomásom szerint közéjük tartozott – szeretné saját (élet)történetét valamiféle azonosságként látni és láttatni. Esetében az azonosság magja éppen soha meg nem ingott politikai meggyőződése és ennek megfelelő magatartása lett volna. Éppen az, amire Antall azonosságát a politikai rendőrség építette, az ugyanis hasonlóképpen a látókörébe került személyek azonosságát feltételezve szemlélte világát. Én viszont úgy látom, hogy a forrásaink kirajzolta történet valamilyen egyensúlyba hozza szilárdnak tűnő magok és változások dinamikáját ennek az embernek sajátos történetében.

Itt szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik munkámat a legkülönbözőbb formákban segítették. Antall dossziéira – e történet ősforrására – Baráth Magdolna (akkor a Történeti Hivatal kutatás-előkészítési osztályának vezetője) hívta fel a figyelmemet még 2002-ben. A ma már Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának nevezett intézmény számos munkatársától azóta is sok értékes segítséget kaptam, elsősorban Orgoványi Istvántól, Petrikné Vámos Idától, Soós Mihálytól és Sz. Kovács Évától. Antallról készített korábbi írásaimról és e végső szövegről számosan kifejtették véleményüket – ezúton köszönöm a bíráló és biztató megjegyzéseket Gyáni Gábornak, Ö. Kovács Józsefnek, Kovács Gábornak, Varga Lászlónak, Kenedi Jánosnak, Radnóti Sándornak, Standeisky Évának, Gyarmati Györgynek, Papp Istvánnak, G. Vass Istvánnak, Keller Márkusnak, Lénárt Andrásnak, Kozák Gyulának, Kende Péternek és másoknak. Külön köszönöm azok megjegyzéseit, akik rokonként, barátként közel álltak idősb és ifjabb Antall Józsefhez, s ebből a különleges szemszögből olvasták és bírálták munkámat: Antall Györgynek, Jeszenszky Gézának és Tar Pálnak. Hajdu Tibor, Hanák Gábor, Huszár Tibor és Pataki Ferenc megosztotta velem e könyv néhány más szereplőjével kapcsolatos emlékeit, amit ezúton is köszönök. Szövegem gondozását – mint immár sok éve – most is Török Gyöngyvér vállalta. Hálás vagyok neki, ahogy minden munkatársamnak az 1956-os Intézetben – azért a szellemi és emberi környezetért, amelyben dolgozhattam. Végül, de nem utolsósorban köszönöm családom tagjainak türelmét és odaadását.
 

Részletek
  • Tervek
    Iscsu Molnár István
  • További
    információk
    Budapest, 1956-os Intézet, 2008
Megtekintés