Skip to main content
Mécs Imre 1956-ban

 

Excerpt from Imre Mécs's life-interview made by Béla Nóvé in 2010-11 for the Oral History Archívum of the 1956 Institute (only in Hungarian).

Tulajdonképpen az eseményeket és az egész forradalmat az jellemzi, a forradalom előtörténetére is érvényes, hogy a súlypontok és az erők mindig különböző helyekre, csapongtak és jelentek meg. Akár a Hétfői Hírekről beszélünk, akár a Petőfi Körről beszélünk, akár a Rajk-temetésről beszélünk. Ezek mind fölszabadítóan, föllazítóan hatottak. Ez a bátorodási folyamat, amit mindenkinek át kellett élnie, aki később aztán ehhez csatlakozott, az napról napra erősödött. Tizenötödike és tizennyolcadika között Szegeden indultak meg a mozgalmak a MEFESZ megalakításával. Mindig el kell magyarázni, hogy akkor ez hihetetlenül merész dolog volt.

A rendszer lényege az volt, hogy semmilyen más szervezet nem létezhet, mint amit fölülről a párt hoz létre, vagy legalábbis ellenőriz. Ilyen volt a katolikus egyház is, ilyen volt a gazdaköröknek a szervezete is. Betiltották a dalárdákat, a legeltetési társulásokat, a munkásegyleteket. Minden olyan szervezetet, amelyeket civil szerveződéseknek nevezünk. Egyszerű, világos dolog volt, hogy egy munkás dalárda miért működik. Ezeket mind maguk alá gyűrte a rendszer. Mindenkinek tartoznia kellett valahová, és az ellenőrzést gyakorolni kellett felettük. És ez alól senki sem lehetett kivétel, mert azt előbb vagy utóbb kipiszkálták. A rendszeren kívül nem lehetett megélni, a rendszeren belül pedig nem lehetett senki, aki nincs becsatornázva. Lehet, hogy börtönben volt. Az is a rendszeren belül volt! Ilyen totális diktatúra nem volt soha Magyarországon, mert 1848-49 után egy honvédtiszt elmehetett gazdatisztnek egy földesúrhoz, és ott meglehetett 1867-ig, de itt, akkor nem lehetett segédmunkás sem, nem lakhatott Budapesten, nem lakhatott nagyvárosban, nem lakhatott csak ott, ahol kijelölték neki. Ez az egész lazulni kezdett. Szegeden egy diákgyűlést tartottak, ahol egy Borbíró nevű dékán-helyettes elnökölt. Jellemző, hogy egy köztiszteletben álló, megbízhatónak tekintett, de mégis a régi világhoz kapcsolódó úriember vezette az ülést, és ott fölvezették a MEFESZ megalakításának a szükségességét. Ez önmagában rendkívül bátor dolog volt. Az 1848-as forradalom mintájára 12 pontba foglalták össze a követeléseiket. Mind a kettő nagyot durrant. A 12 pont az nagyon nagy lépés volt, de még nem voltak benne annyira kemény pontok, mint amilyenné alakítottuk október 22-én. Csak néhány nap különbség van itt közöttük.

A szovjet csapatok kivonása csak a 16 pontba került bele, a Műegyetemi 16 pontba, október 22-én hétfőn. Huszonegyedike volt vasárnap, huszadika volt szombaton, tizenkilencedike péntek, tizennyolcadika volt csütörtök. Csütörtökön volt Szeged. A szegedi egyetemisták pontjai fölkerültek Pestre. Már hétfőn az órák alatt ott körözték, és délután volt az aulában kettő vagy három óra utánra meghirdetve egy nagygyűlés. A gyűlést egyébként még a pártszervezet és az ifjúsági szervezet szervezte meg. Még nem volt egy spontán szerveződés, de azért ösztönszerűen odamentünk. Nagyon hosszú volt. Megjelentek a szegediek, és kiabálták, hogy „hoztuk a gondolatot Szegedről”. Erre nagy pfujolás, nagy hurrogás volt. Akkor fölolvasták a pontokat. Nagy taps. Tulajdonképpen ezzel indult be a pontoknak a szerkesztése. Voltak ott lapos beszédek, ez-az, közbekiabálások, rettentő nagy zsibongás volt. Nagyon sokan voltunk, gyenge volt a hangerősítés. A földszinten voltam az egyik oszlop mellett. Ott eszembe jutott a nagybátyám szövege, hogy mindent a hatalom manipulál. Úgy voltam vele, hogy nem baj, megszervezték ezt a gyűlést és mi majd rendbe hozzuk. Ott elsöpörte a szervezettséget a forró hangulat. Figyeltem. Számomra rendkívül új és releváns dolgok voltak ott. A szegedi pontokat ismételgették, és bővítettük ezeket, hogy „alakuljon Nagy Imre vezetésével új kormány”, és akkor rögtön utána bekiabáltuk, hogy „országgyűlési választásokat több párt részvételével”. Néhány kis fékező hang is volt, de többnyire óriási ováció fogadta ezeket a javaslatokat, és bekerült az is, hogy a szovjet csapatok hagyják el hazánkat. Bekerült az is, hogy számoljanak el az uránszurokérccel, meg számoljanak el általában a nemzetközi szerződésekkel. Az volt a közhangulat ugyanis, hogy a Szovjetunió kizsákmányol minket és számolatlanul és ellenőrizetlenül visznek ki anyagokat és gépeket az országból.

Úgy hat óra tájban egyszer csak egy középkorú férfi robbant be közénk. Az elnöki pulpitus felé ment, ahol dobogó volt, és föl lehetett állni és felszólalni. „Szilágyi József vagyok, ötödéves esti gépészmérnök hallgató”. Rendkívül vehemensen mondta azt, hogy „ti itt tanácskoztok és pontokat szerkesztetek, mialatt Varsóban dörög az ég”. Borzasztóan nagy zsibongás, nyüzsgés, kiabálás volt a gyűlésen, de pozitív értelemben vett kiabálás, nem egymást martuk, hanem lelkes izgalomban voltunk. Szilágyira azonban nagyon emlékszem. Berobbant, hogy „tényleg, mi történt Varsóban?” Nem tudtunk róla szinte semmit. Akkor elmondta, hogy Gomulka, akit nemrég neveztek ki a lengyel kommunista párt vezetőjévé, és a börtönből nemrég jött haza, elcsapta a szovjet állampolgárságú minisztereket, élükön Rokosszovszkij marsallal a Szovjetunió marsalljával, aki lengyel honvédelmi miniszter volt. Erre Hruscsovék rettenetesen begerjedtek – ezt csak az én szavaimmal mondom így –, a szovjet csapatok megindultak és körülvették Varsót. A távoli garnizonokból pedig a lengyel csapatok megindultak Varsó felé. Pattanásig feszült a helyzet, „és akkor ti itten pontokat szerkesztgettek”. Nagyon földobta a hangulatunkat, közbekiabáltunk, hogy „csináljunk valamit, segítsünk nekik, legalább a szolidaritásunkat ki kellene mutatni!” Ekkor született a szolidaritási felvonulás gondolata. Akkor ezt az ötletet a Marián Istvánék finomítgatták. Fékezni próbálta a tömeg indulatait, hogy „nyugi, nyugi, lassabban”, mert féltett minket. Ráadásul ő, mint katona azért tudta, hogy milyen eszközök vannak a hatalom kezében. Így alakult ki, hogy egy csöndes felvonulás lesz, és természetesen Bem apó szobrához megyünk.

A Szilágyi felszólalása után aznap nem mehettünk, mert akkor már este volt, sötét volt. Másnap délután kettőre tűztük ki. Még folyt a tanácskozás, de egy csomóan elmentek közben sokszorosítani meg legépeltetni a pontokat. Több variáció is volt: volt 14 pontos, volt 16 pontos. A 16 pontos vége úgy alakult ki, hogy szolidaritás a lengyel néppel, és az, hogy másnap menjünk a Bem szoborhoz koszorúzni és együttérzésünket kifejezni a lengyel szabadságmozgalommal. Nagyon sokan szétrebbentek, és vitték a pontokat. Már akkor bevitték a Rádióhoz, hogy beolvastassák, ami ott természetesen nem történt meg.

Én is hazamentem. Másnap reggel a Rádió bemondta, hogy a Jugoszláviából hazatért párt- és kormányküldöttség és a belügyminiszter, akit Piros Lászlónak hívtak, gyülekezési tilalmat rendelt el. Ez többszörösen új volt. Egyrészt a gyülekezési tilalom: ilyenről nem is hallottunk, mert kinek jutott eszébe, hogy gyülekezzen! Azt elvitték, aki elkezdett az utcán gyülekezni. A másik érdekes az volt, hogy egy hihetetlenül népes delegáció vonult ki Canossát járni Titohoz, és a szokásos időn messze túlmenően voltak kinn. A Canossa-járással kapcsolatban emlékszem a Híradó képeire, hiszen akkor nem volt televízió. A Heti Filmhíradó volt, ami a képeket lehozta, és ott láttam Tito marsallt, amint fogta a kutyájának a láncát, és mivel a jobb kezében volt, nem tudott kezet fogni Gerőékkel. Erre a képsorozatra emlékszem. A Donáth Ferenctől tudom, a börtönben hallottam tőle, hogy meghosszabbították Gerőék az ott tartózkodásukat. Ez azt jelenti, hogy fogalmuk sem volt arról, hogy mi történik Budapesten, fogalmuk se volt arról, hogy mit éreznek az emberek, és fogalmuk sem volt arról sem, hogy egy magyar embernek mit jelent október 6., vagy mit jelent a lengyel szolidaritás. Nem tudták. Még 22-én elmentek egy határhoz közel lévő borkombinátba vagy szőlészetbe, ott még dajdajoztak, és utána jöttek csak haza.

Rohamosan változtak az események. Nézzük meg a szereplőket! A párt és a kormány vezetői kicsit másnapos állapotban keveredtek haza a Canossa-járásból, ami elég sok ellentmondásos dologgal volt tarkítva. Az egész forradalom főszereplője, Nagy Imre szintén akkor tért haza Budapestre Badacsonyból, ahol egy baráti társaságnál szüretelt. Tehát az a vád, hogy Nagy Imre szervezte a forradalmat és készült erre a szerepre nemhogy hazugság és hülyeség, hanem egyszerűen képtelenség volt. Lehet, hogy Nagy Imrének, szegénynek, az volt az utolsó kellemes kikapcsolódása, hogy ott poharazgatott a kedves családjával. A diákság, vagyis mi, mi pedig elhatároztuk, hogy másnap fölvonulunk. És azt is el kell mondani az utókornak, hogy ma természetes dolog, hogy bárki tüntethet, felvonulhat, azt csinálhat szinte, amit akar. Abban a időben elképzelhetetlen volt, de mégis megtörtént, hogy nem fölülről szervezve – mert fölülről szervezett felvonulások voltak: a Május elsejék, a november hetedikei felvonulások, az április 4-i felvonulás díszszemlével, ahova kivezényelték az embereket, minden üzem, minden pártszervezet, minden iskola, egyetem, oda kötelező volt kimenni, de spontán utcai felvonulás vagy csoportosulás egyszerűen nem létezett ’47 óta. Ez akkor megdöbbentően merész dolog volt, és hozzá is járult ahhoz, hogy az önfelszabadulási folyamat tovább növekedjék.

Reggel a Rádió bemondta, hogy gyülekezési tilalom van.

Mentem be az egyetemre, géppisztolyos rendőröket láttam. Az egyetem két rektora – mert formailag két egyetem volt egy testben, az Építőipari Műszaki Egyetem és a Műszaki Egyetem – megtáltosodtak és azt mondták, legalábbis így hírlett, hogy a belügyminiszter nem parancsol az egyetem területén. Bezáratták a Műegyetem kapuit, ami szintén példátlan volt. Csak diákigazolvánnyal engedtek be. Szaladtunk a tanulmányi osztályra kiváltani, addig nem volt szükség rá. Nyílt hely volt az egyetem, be lehetett menni. Emlékszem, az automatika zárthelyi elmaradt.

Kettőre a rektorok engedélyezték bent az egyetem területén az ünnepséget, tehát a gyűlést. Ezt a gyűlést Marián alezredes vezette egyenruhában. Meglehetősen gunyoros hangnemben vezette, hogy „Piros belügyminiszter betiltotta, küldjünk egy delegációt hozzá, hogy vonja vissza”. Emlékszem rá, hogy kerestek egyetemi tanárt a küldöttségbe, nem volt senki. Akkor valaki közbekiabált, hogy „hát, ha a Patyi bácsi élne…” – Pattantyús Ábrahám Géza híres professzora volt a Műegyetemnek, és két héttel korábban halt meg, közvetlenül a forradalom előtt halt meg. Aztán tanársegéd, adjunktus, diákok elvonultak, és fél óra múlva jöttek vissza egy vékony, remegő pasassal, akit Marián úgy mutatott be, hogy „Pirosért küldtünk, és Feketét küldte maga helyett”. A Fekete miniszterhelyettes beszélni kezdett, hogy „a Belügyminisztériumnak a kollégiuma mélységesen elítéli a múlt bűneit és hibáit” – nagy fütyülés volt erre – „és mi is úgy gondoljuk, hogy nagyon erős reformokra van szükség, és üdvözöljük az egyetemistáknak a demokráciát és rendszert védő…” – ilyen szöveget mondott. „És ezért úgy döntött a Belügyminisztérium, hogy fölfüggeszti a gyülekezési tilalmat és kéri, hogy a rendet tartsuk be” – és így tovább. Mi azt hittük, hogy a mi nyomásunkra történt mindez, és milyen erősek vagyunk! A mostani ismereteim alapján tudom, hogy a politikai bizottság döntött így, politikai döntés volt, amit a belügyminiszter végrehajtott. De mi ott tizenöt vagy húszezren úgy gondoltuk, hogy erősek voltunk. Akkor jött a Marián Pista megint védendő minket, hogy nagyon erős sztálinista erők vannak, vigyázni kell, hogy ne legyenek sztálinista provokációk, és javasolta, hogy az egységünket demonstráljuk, tízesével, szervezetten, kart karba öltve menjünk.

A Műegyetem hátsó kapuin, amelyek ott a gyárkémény mellett vannak, egyszer csak betódultak katonaiskolások piros-fehér-zöld zászlóval. Majd ifjúmunkások a környező gyárakból. Közben azért terjesztettek olyan rémhíreket is, hogy vannak szélsőséges gyári munkások, akik meg akarnak minket verni. Azt nehezen lehet elképzelni, hogy minket ott megverhettek volna! Megjelentek a kerület munkásai, és a Marián ott magából a legjobbat kihozva mondta, hogy „itt van a Kismotor-és Gépgyár, itt vannak a MOM dolgozói, itt vannak a Beloianniszból…”

A Műegyetem Campusán voltunk, már ekkor csatlakoztak, ők is összekapaszkodtak. Hadd mondjam el – most ugrok időben -, hogy 1989. június 16-án, mikor a Nagy-temetésen beszéltem, akkor éreztem azt, hogy itt ez nem egy szokásos temetés, ahol hihetetlenül merev szabályok szerint kell a szomorúságnak hangot adni, hanem ez sokkal több. Ki tudjuk fejezni az egységünket és a szolidaritásunkat, és a halottainkat temetjük, plusz egy rendszer is temetünk. Ezért ezen emlék miatt mondtam, hogy „fogjátok meg egymás kezét”. Teljesen értetlenül néztek rám, hogy mi a csuda ez. Akkor vagy háromszor elismételtem, és azt mondtam, „ugyanúgy fogjátok meg egymás kezét, mint ötvenhat október huszonharmadikán.” És fantasztikus látvány volt, ahogy akkor elkezdett hullámozni a tömeg!

Egymásba karoltunk. Érdekes, hogy nálunk ez szervezetten ment, katonásan, hogy így mondjam. Láttam a fennmaradt filmfelvételeket, mikor a Margithídon jöttek át az emberek és ott is egymásba karoltak, de nem annyira szervezetten. Ott is láttam összekarolt fiatalokat. Az a jó, hogy minden egyetem úgy gondolja, hogy ők kezdték a dolgot. A szegediek, a bölcsészkar Pesten. A bölcsészkarnak az volt a szerencséje a történelmi dokumentáció szempontjából, hogy a színház- és filmművészeti főiskola ott volt az ő közelükben, és a fiatal operatőrök meg rendezők ott rajzottak ki, és elsősorban őket filmezték. A Marián azt is a lelkünkre kötötte és megfogadtuk, hogy néma felvonulás lesz. Nem adunk tápot provokációknak, itt sokkal fontosabb dologról van szó, minthogy jól elkiabáljuk magunkat. Mi ezt egészen a Fő utcáig tudtuk megtartani. Amikor a Fő utcán mentünk végig, akkor ott az ablakokban megjelentek emberek, gyertyákat gyújtottak, virágot dobtak le, és kezdték kitenni a zászlókat. Amikor megjelent egy zászló, akkor tapsoltunk. Ennyi volt a fogadalomnak a megszegése. Ellenben utána, a Bem téren nem volt valami jó hangerősítés, nem lehetett hallani a beszédeket. Nem lehetett hallani, csak látni lehetett, hogy Veres Péter csizmában állt egy közvetítő kocsinak a tetején. Hatalmas tömeg volt, és utána valakik elkiáltották magukat, hogy „menjünk a Parlamenthez!”

A Margithídon keresztül vonultunk. Abban az időben fura módon azon a részen több híd volt, mert akkor még ott volt a Kossuth-híd, amelyik a Parlamentnek a déli bejárata előtt, ahol most a József Attila szobor van, oda rúgott ki, a híd másik fele pedig a Batthyány tér szélénél volt. Nem azon jöttünk át, hanem a Margithídon jöttünk át. Az ÁVO épülete mellett, ez volt az Országos Rendőr Főkapitányság címe, ez volt az ÁVH központja, a mai képviselői irodaház mellett haladtunk el. Amikor jöttünk át, akkor már nagyon sokan csatlakoztak hozzánk. Már négy és öt óra között volt, és jöttek haza a munkások, a munkavállalók, vagy ahogy nevezték, dolgozók. Az Újpestről jövő villamosoknak itt volt a Kis József utcában a végállomása. A hármas villamosra emlékszem többek között. Angyalföldről jöttek, a legkülönbözőbb helyekről, és nagyon sokan csatlakoztak. Emlékszem rá, hogy amikor jöttünk át a hídon, akkor már jelszavakat kiabáltunk. „Lengyelország példát mutat, kövessük a lengyel utat”, de voltak ennél vadabbak is. Volt ilyen, hogy „magyar ruhás katonát, csíkos ruhás Rákosit”. „Minden magyar egyet akar”, ez nagyon sokszor előfordult. Hömpölyögtünk az irodaház mögött a Balassi utcán végig, be a Kossuth térre, és a Kossuth tér tele lett, teljesen tele lett velünk. Ott már úgy éreztem, hogy mi, egyetemisták kevesebben vagyunk, mint a nem egyetemisták. Idősebbé vált a tömeg, de testvériséget éreztem. Mariánnak az instrukciója, hogy karonfogva menjünk feloldódott, már a Bem térnél föloldódott, utána, amikor jöttünk át, akkor már nem volt karon fogás, a híd egészét megtöltöttük. Leállt teljesen a forgalom, és integettek a villamosokról, a házak ablakaiból. Az elején még ismerősökkel voltam, de utána csak futólag láttam egy-egy diákot. Akkor már az ott lévő két- háromszázezer embernek a nagyobbik része nem diák volt. Diák lehetett összesen olyan negyvenezer. Műegyetemisták tizenötezren voltuk – még negyvenezer sem. De a hazatérő emberekkel együtt bizony kijönnek a nagy számok. Nagyon sokan voltunk. És ahogy múlt az idő – ott is az volt, hogy a tömegben valaki elkiáltott egy mondást, amit nem lehetett hallani, akkor kiabáltuk, hogy „ismételd meg”. Akkor megismételte, akkor ezt fölkaptuk, és továbbadtuk, és kiabáltuk. Volt, ami elhalt, volt, amit nagyon magunkévá tettünk. „Nagy Imrét a kormányba”, meg „Nagy Imre, Nagy Imre” - ezt nagyon sokszor mondtuk. Az egésznek olyan testvéries hangulata volt. Az volt az érdekes, hogy egyszer csak azt kezdtem érezni, hogy mindenki tényleg egyet akar, tehát ez a szlogen, hogy „Minden magyar egyet akar” ez valóban így van. Hogy nem is kell beszélnünk, pár szót váltottam a körülöttem lévőkkel, de nincs is szükségünk beszélni, mert olyan ez, mint ami a Bibliában volt, pünkösdkor a Szentlélek leszállt, és az idegenajkúak megértették egymást. Nekem ez a kép jutott eszembe. Ilyen Pünkösdi hangulat volt, hogy itt mindnyájan egyet akarunk, és itt nem felsőbb utasításra, nem kivezényelve vagyunk, hanem mind önként jöttünk, mert azt akarjuk, hogy a dolgok jobban menjenek, hogy igazi kormánya legyen az országnak, hogy Magyarország végre csinálja azt, amit akar. Persze, nem volt ennyire direkt bennem sem, csak éreztem, hogy most itt az idő, csinálni lehet a dolgokat, és megértjük egymást. Az a hihetetlen bizalmatlanság, egymásnak ugrasztás, ami a rendszer lényege volt, hogy mindenki kénytelen volt gyanakodni a másikra, hogy nem engedték meg, hogy akárcsak két-három ember is függetlenül egymással beszélgessen, eszmét cseréljen, netán közös akaratot fejezzen ki, ez egyszerűen megtört. És itt vagyunk ilyen sokan, a hatalom akarata ellenére, a hatalom délben tiltott, délután meg már megengedte, és itt vagyunk, és azt tehetjük, amit jónak látunk. Itt van a 16 pontunk, aminek az első pontja. ha jól emlékszem az, hogy „Nagy Imre vezetésével alakuljon új kormány”.

A hatalom még packázott velünk. Kezdett sötétedni, és a téren eloltották a lámpákat. Az, hogy eloltották a lámpákat, egy pszichikai hiba volt, mert abban a pillanatban a kupola tetején lévő vörös csillagot egyszer csak megláttuk. Elkezdtünk kiabálni – „kapcsolják le” vagy „kikapcsolni”, valami ilyesmit. A másik, amire emlékszem, hogy jöttek újságárusok, és a Szabad Népet dobálták be a tömegbe. Ez önmagában is nagy dolog volt, mert nekik azzal el kellett számolni, az pénzbe került, de olyan eufóriában voltak, hogy dobálták. Az újságból hosszú fidibuszokat tekertünk, és meggyújtottuk, és egyszer csak az egész téren a sok kis láng elkezdett égni. Fantasztikus volt. Azt mondom, hogyha egy filmrendező ilyet rendez, hogy az milyen giccses. De ott ez spontán alakult ki, így volt. Nem tud kifogni rajtunk az erőszakos hatalom. Eloltotta a lámpát? Itt vannak a fáklyáink. Utána visszakapcsolták a lámpákat, és nagy nehezen előkerült Nagy Imre. Szegény Nagy Imre, akiben talán még ott bizsergett az előző napi badacsonyi szüretnek a hangulata, kijött oda, és látott egy hatalmas tömeget, amelyik az ő nevét kiabálta, és tudta, hogy neki meg kell nyugtatnia ezeket az embereket, és párszerűen akart viselkedni, hiszen addig vigyázott, a pártnak a normáit durván nem lépte át. Akkor több évtizedes beidegződés alapján ő, a rutinos beszélő elkezdte: „Kedves elvtársak”. Ez iszonyatos megdöbbenést okozott bennünk. Itt van a mi szeretett emberünk, az egyetlen ember és politikus, akit méltónak tartunk arra, hogy az országot vezesse és kivezesse a bajokból, akinek követeljük a megjelenését, követeljük a hatalomba jutását, ez nem veszi észre, hogy hol van. Azt gondoltam, hogy Nagy Imre – miközben fölhördültünk, valamilyen belülről jövő hatalmas fölhördülés volt – valószínűleg átgondolja az életét a hadifogságtól kezdve végig, a moszkvai időkig, az egész mozgalomban való szerepét, mindent átgondol hirtelen, mint a halál előtti másodpercekben végigfut az élet a leírások szerint. Akkor egy nagyot lélegzett, és azt mondta: „Barátaim, magyarok” – valami ilyesmit. Utána mondott egy beszédet, amit nem nagyon lehetett hallani. Nem is az volt a lényeg, nem is a beszéd volt a lényeg. Az volt a lényeg, hogy a legfőbb követelésünk teljesült. Az ötvenhatos évnek az volt a legnagyobb tette, hogy a bizalmatlanságot oldotta, és ennek a csúcsa volt huszonharmadikán este – vagy késő délután - a Kossuth tér, amikor mindenki bízott mindenkiben. Ahányan elmondták az eseményeket akár oral historyban, akár különböző interjúkban, ugyanerről az érzésről számoltak be majdnem szóról szóra.

Ott, a Parlament előtt – ugye volt egy előtte való nap, ami nagyon mozgalmas volt, utána a fölvonulás, és tulajdonképpen azt éreztem, hogy Műegyetem és a diákság gyutaccsá váltunk, amelyik sokkal nagyobb energiákat lobbantott be. És ez a hihetetlen bizalom, ami létrejött, és az apró jelek, hogy az újságosoknak az újságpénzzel el kellett számolniuk, és bedobálták a tömegbe fáklyáknak. Aztán Isten tudja honnan, teherautók jöttek. Az egyik teherautó tele volt zsákokkal, liszt vagy krumpli volt, már nem emlékszem rá, és akkor valaki elkiáltotta magát, hogy „menjünk a Rádióhoz”.

Ledobáltuk a zsákokat, fölugrottunk, azon mentünk a Rádióhoz.

Vagy ötvenen voltunk rajta. Mások mentek a Sztálin szoborhoz. Sötétedés után volt. Nyolc órakor már a Rádiónál voltam. Még nem lőttek. Nyolckor beszélt Gerő elvtárs. Sötétedés után volt, arra emlékszem, és a belvárosi utcákon rohant a teherautó, zászló is volt nálunk. Azért mondom, hogy hogyha most ezt filmen kéne megcsinálni az giccses lenne, mert annyiszor elkoptatták, de ez maga a valóság volt. Akkor a Múzeum körútra mentünk, és a Múzeum körút sarkánál egy fölborított, égő dzsip volt – nem pontosan dzsip, hanem volt ennek egy szovjet változata. Magyar katonai autó volt a Múzeum kert rácsa mellett az úttesten. Ez volt a Sándor utcában, a Sándor utca elején. Már nagyon nagy tömeg volt a Rádió előtt, és a Rádió bejárata fölött volt egy kis erkély – illetve van is egy kis erkély. Azon az erkélyen éppen fiatalok voltak, akik korábban bementek, hogy a 16 pontot beolvastassák, és közvetítettek az ígéreteket, hogy be fogják olvasni a pontokat. Közben megjelent két harckocsi, és a harckocsi ebben a nagy tömegben lassan elkezdett a Rádió falához közel jönni. Fölugráltunk a harckocsira, vertük a tetejét, és akkor kibújt egy kis, kerek arcú hadnagyocska, fején fejvédővel, és azt mondta, „mi is magyarok vagyunk”. Erre mi azt válaszoltuk, „akkor szégyelljétek magatokat.” „Mi is magyarok vagyunk, nem lövünk rátok. Már csak azért sem, mert nincs lőszerünk”. Az egésznek volt valami diákcsíny jellege, jó kis balhé volt, ahol nem folyik vér. Így indult. Nemsokára jöttek más magyar katonák, méghozzá ilyen nagy gumikerekű, páncélozott kocsikban. Ők azonban a Múzeumkert és a Pollack Mihály téren az épület előtt szépen megálltak, és ott várakoztak, ők nem elegyedtek a tömegbe. Egyre többen lettünk, mellettem két ÁVO-s katona állt. Ezek sorozott kiskatonák voltak, akiket a határőrséghez osztottak be, ezeket hívták zöld ÁVO-soknak. A kék ÁVO-sok voltak a belső karhatalomhoz tartozók, azok voltak a fő ellensége! A zöld ÁVO-sok simán megvoltak velünk, fiatal srácok, senkit nem irritáltak, ők sem féltek. Újabb delegáció ment be. Kijött Szepesi [György, újságíró, tudósító – szerk.] az erkélyre, és mondta, hogy be fogják majd olvasni kellő időben a pontokat, és egyébként is menjünk haza, mert ha nem megyünk haza, akkor nem lesz vasárnap meccsközvetítés. Erre nagy hujjogás volt – nagyon népszerű figura volt akkoriban. Az utcában a lakosok kitették a rádiójukat az ablakba. Nem hittek a hatalomnak, sem Szepesinek. Azon klasszikus zene hangzott és nem a 16 pont. Tehát megint becsaptak minket. Elkeseredetté vált a hangulat. A Rádió bejárati ajtaja előtt volt egy kis furgonszerű közvetítő kocsi. Ezt azért kell hozzátenni, mert utána megint be akartunk menni a Rádióba, hogy a 16 pontot beolvastassuk, és akkor már nem engedtek be senkit. Megfogtuk ezt a furgont, és ezzel a furgonnal be akartuk törni az ajtót. Nyolc óra lett, és a rádióban a zene megszűnt, bejelentették, hogy a Gerő Ernő a Magyar Dolgozók Pártjának az első titkára beszédet mond. Ha utólag elolvassuk a szöveget, nem látszik annyira lázítónak, mint amilyen akkor volt az ő nyegle hangján. Ott hihetetlenül rossz hatása volt. Vártuk a 16 pontot, és ehelyett fenyegető, arrogáns, lekezelő volt, egy idegen hang, amelyik fölülről beszélt velünk. Nem is nagyon hallottuk aztán, mert elkezdtünk kiabálni. Ahelyett, hogy a pontjaink kerültek volna közvetítésre – naivitás volt azt gondolni, hogy be fogják olvasni. Akkor újból az ajtó betörésével foglalkozott a tömeg. Engem akkor már elsodortak onnan. Ezt követően a harmadik emeleten megjelentek az ÁVO-s kiskatonák, a védők, és elkezdtek könnygázgránátokat ledobni. Ez a Gerő-beszéd után volt. Ezeket a könnygázgránátokat visszadobáltuk, mert olyan kicsi volt a távolság. Elég szűk kis utca a Sándor utca. Ezeknek a gránátoknak hét-nyolc másodperc kell, hogy berobbanjanak, időzített gyújtásuk volt. Visszadobtuk, és ott fölül kezdtek el működni. Mondom, ez egy diákhecc színvonalán volt. Füstölt az egész épület. Minket érintett legkevésbé, akik ott lent voltunk. Nemsokára tűzparancsot kaptak, és akkor elkezdték – miután elfüstölt a könnygáz – elkezdtek az ablakokból lőni. Először – volt ott egy nagy tűzfal –, arra lőttek. Volt egy üres telek szemben.

A foghíj mellett lévő háznak volt egy pici, keskeny, árkádos bejárata. Oda húzódtunk be, amikor a lövések kezdődtek. Elkezdték lőni a tűzfalnak a felső részét, és akkor a lövések után kis tégladarabok meg por zúdult lefelé, meg a szemben lévő háznak a gipszstukkói, azok is elkezdtek lehullani. Egyre lejjebb jöttek, és egyszer csak iszonyatos ordítás, hogy „valakit meglőttek”. Ahogy később ott hallottam, lábon lőtték, és rettenetesen vérzett. Iszonyatos tömeg volt, és hallani lehetett, ahogy mondták az emberek, hogy jött egy mentőautó, és a mentőautót megállították, ráfeküdtek, hogy a sebesültet vegye föl, és nem akart megállni. Akkor a megállított mentőautóból kirángatták a mentősöket, akik a fehér köpenyük alatt ÁVH-s ruhát viseltek, és tele voltak fegyverekkel. Hozták az utánpótlást. Akkor indult be tulajdonképpen a tűzharc. A katonák, akikről beszéltem, és akiknek a fegyvereik gúlákba voltak rakva – ezekre a gúlákra emlékszem – átadták a fegyvereiket. Mi a két ÁVO-s fiúval beugrottunk – és sok más emberrel – a kapualjba, akkor már porzottak a lövések, és megindult a tűzharc változó hevességgel. Úgy tizenegy óra után, de még éjfél előtt lehetett, mikor eszembe jutott, hogy én reggel eljöttem otthonról hétkor, anyám nem tud rólam semmit. Ott a lövésektől nem féltem annyira, mint a mamától. Elkezdtem kikúszni onnan a lövések közepette.

Ez egy rendkívül mozgalmas esemény volt. Túl statikusan meséltem el. Jöttek-mentek, jöttek új katonák, aztán rendőrök jöttek, a rendőrök átadták a fegyverüket még az elején. Újabb tankok is jöttek. Akkor különböző felszólítások jöttek a rádióból, hogy menjünk haza. A forradalomra az volt a legjellemzőbb, hogy egyszerre, párhuzamosan, sok helyen beindult folyamatok voltak, amelyek aztán egymást erősítették. De nem volt megszervezve. Tehát az a nagy tömeg, amelyik egész nap erre hangolódott, és a munkaidő után a munkásokkal, dolgozókkal együtt a Kossuth térre ment, a Sztálin szoborhoz ment meg a Szabad Népnek a lefoglalására. Mi a Rádióhoz mentünk, az elektronikus sajtónak a lefoglalására. És ott iszonyatos kemény ellenállásba ütköztünk. Ott voltunk, körülbelül fél tizenkettő lehetett, amikor nekünk sikerült a Pollack Mihály térre kikúsznunk. Én akkor áldottam a katonai oktatást, ugye minket nyáron ezzel kínoztak, és valószínűleg ennek köszönhettem később is az életemet. Sikerült kimászni, és akkor a Pollack Mihály téren végigmentem, és ott egyre kevesebben lettek. Már a Múzeum utcánál alig voltak emberek. A Múzeum utcán mentem végig. A Műszaki Könyvtárral szemben ott volt a Rádiónak a hátsó bejárata, és ott egy páncélautó állt összesen. Ezt azért mondom, mert előre megtervezettnek minősítette a Kádár rendszer a Rádió elleni támadást. Ha ez az lett volna, hátulról simán be lehetett volna menni sokkal kisebb erővel. Ott gyakorlatilag a páncélautóban ültek hatan vagy nyolcan, azokat kellett volna eltávolítani, és lehet, hogy maguktól is eltávolodtak volna, és hátulról be lehetett volna menni. Amíg az épülettömb másik oldalán iszonyatos tömeg volt, lövöldözések voltak, küzdelmek, itt senki. Nem volt megszervezve. Nem is lehetett volna megszervezni. Ott a Mikszáth téren, meg a József utcán keresztül a József körútra kilyukadtam, és anyám nyakamba borult és rettenetesen leszidott.

Hajnalban már a sebtében fölrendelt szovjet páncélosok csattogtak végig a körúton. Akkor még kőborítású volt az út, kockakő borítása volt, és azon a lánctalpak csattogtak. Nyolc óra körül néztük az ablakból, ahogy a szovjet harckocsik vonulnak. Azt hitték, hogy ahogy Poznanban vagy ahogy korábban Berlinben pár tucat harckocsinak a fölvonulásával meg lehetett félemlíteni az embereket. Itt nem ez történt.