Az 1956-os Intézet és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára által 2006. szeptember 22–23-án rendezett azonos című nemzetközi konferencia előadásainak szerkesztett változata.

Bevezetés

2006. szeptember 22–23-án, egy hónappal az 1956-os magyar forradalom ötvenedik évfordulója előtt a budapesti 1956-os Intézet és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára nemzetközi konferenciát rendezett Budapesten. A konferencián tizenöt ország történészei vettek részt, huszonhat előadás hangzott el. A megnyitót Szili Katalin, az Ország gyűlés elnöke tartotta; a bevezetőt e sorok írója, a zárszót Thomas Blanton, a washingtoni National Security Archive igazgatója. Jelen kiadvány a tanácskozáson elhangzott előadások kibővített, megszerkesztett (a külföldi résztvevők esetében magyarra fordított) szövegét tartalmazza. Az alábbi írás első része a konferencia bevezetőjének gondolatmenetét követi, majd a mérlegkészítés szándéka és a teljesség igénye nélkül felhívja a figyelmet néhány eredményre.

I.

Amikor az évfordulóra szánt konferencia tematikáját próbáltuk meghatározni, két kérdést vizsgáltunk meg. Az egyik, hol tart a magyar forradalom (elsősorban hazai) historiográfiája ötven évvel az esemény és bő más fél évtizeddel a magyar és kelet-európai demokratikus átmenet után. A másik, hogy melyek azok a specifikus problémák, amelyek a mai történetírás számára 1956-tal kapcsolatosan felmerülnek, illetve amelyek a nemzetközi történeti diskurzus számára relevánsak.

1. 1989-re a magyar forradalom historiográfiája már több mint három évtizedes pályát futott be. Ezt a történetírást egészen a magyar és kelet-európai rendszerváltásokig az jellemezte, hogy:
a) a meghatározó és a hosszabb munkákat – a nyelvi nehézségek miatt – többnyire magyarok írták;
b) a nyugati, erősen a magyar emigráció által meghatározott diskurzus és a hazai kommunista történetírás között lényegében nem volt kapcsolat, de mindkét oldal az állandó vita szituációjában érezte magát;
c) az 1956-os történet uralkodó értelmezési kerete a politikatörténet és a kremlinológia, magyarázó paradigmája a totalitarizmus volt.

1989 néhány vonatkozásban azonnali és alapvető változást hozott. Magyarországon is szabaddá és sokszínűvé vált a kutatás és a közbeszéd a közelmúltról, az egész 1945 utáni korszak korabeli levéltári forrásai hozzáférhetővé váltak. Helyreállt a kapcsolat a nemzetközi jelenkorkutatással. 1956 emlékezete kulcsszerepet játszott a magyar rendszerváltásban. A Kádár-rendszer legitimációja a társadalomnak biztosított engedményeken, szabadságok és adományok bonyolult rendszerén nyugodott. Amikor ezek (elsősorban az életszínvonal folyamatos emelkedése) gazdasági okokból
nem bizonyultak fenntarthatónak, a legitimáció meggyengült. Ez a folyamat a közelmúltról való nyilvános diskurzusban tudatosult. A vádirat a múlt bűneiről szólt, de a vádlott a nagyon is jelenbeli kádárista rendszer volt. Fő bűne az 1956-os forradalom leverése, a résztvevők, köztük a szimbolikus alakká vált Nagy Imre kivégzése volt. A forradalommal kapcsolatos történetírást ez az 1989-ben kialakult sajátos helyzet részben ma is meghatározza. 1989 után a forradalomra vonatkozó ismeretek mennyisége robbanásszerűen megnőtt. Tizenöt év alatt 1956 a XX. századi magyar történelem talán legjobban feldolgozott mozzanata lett. A legtöbb eredmény a követ -
kező kutatási területeken született:

a) Első helyen említendő 1956 nemzetközi kontextusa. A levéltári forradalom következtében részben hozzáférhetővé váltak a szovjet és az amerikai percepció és döntéshozatal dokumentumai. 1956 mint hidegháborús válság az új hidegháború-történetírás figyelmének középpontjába került. Ennek csúcspontját az 1996-os budapesti nemzetközi történészkonferencia és az úgynevezett Malin-jegyzetek publikálása és interpretációja jelentette.
b) Elkészült egy sor főszereplő egyéni és kollektív biográfiája (Nagy Imre, Losonczy Géza, Maléter Pál, a fegyveres felkelők stb.).
c) Széles körű, a központi hatalom (párt, kormány, fegyveres erők parancsnokságai) dokumentumaira, a sajtóra és a rádióadásokra, naplókra, a központi és helyi forradalmi szervek dokumentációjára és a megtorlás során keletkezett iratokra kiterjedő forráskiadási tevékenység kezdődött.
d) Megkezdődött 1956 megéléstörténetének feldolgozása – oral history források felhasználásával. A 2000-es évek elejétől nagy figyelem övezi a forradalom emlékezetének alakulását.
e) 1956-ról ezeken kívül nagyszámú és különféle színvonalú összefoglaló született. 1956 elfoglalta helyét a XX. századi magyar történelemről szóló új összefoglalókban és tankönyvekben. 
f) A történeti kutatás számtalan 1956-ról szóló dokumentumfilm, televíziós műsor és internetes tartalomszolgáltatás alapját szolgáltatta. Az új, népszerű médiumok hatalmas keresletet támasztottak a kutatás eredményei iránt. A jelenkorral foglalkozó történészek jó része ma ki terjedt szolgáltatói tevékenységet végez. Valóságos emlékezetipar, múlti par alakult ki, professzionalistákkal.

2. A forradalom tudományos interpretációjában kevésbé látszanak markáns különbségek. A mai irodalom – más körülmények között – egy már lényegében negyven-negyvenöt éve folyamatos diskurzus vonalát követi. Fő törésvonala már az ötvenes-hatvanas évek fordulóján kialakult. A baloldali, posztmarxista történetírás nem látta lezárt történetnek a szovjet típusú szocializmus történetét, és a magyar forradalmat az egyik legreményteljesebb kísérletnek tartotta a sztálinizmustól való elmozdulás útján. Akik viszont a szovjet szocializmust lezárt történetnek látták, 1956-ot antitotalitárius és/vagy nemzeti felkelésnek, forradalomnak, szabadságküzdelemnek tartották. Ebben a korai irodalomban is az események láncolatát eleven színekkel ábrázoló, az egyéni vagy kollektív szereplők és a leginkább egyetemesnek tartott emberi értékek megjelenítésére törekvő, krónika típusú leírások érték el a legnagyobb hatást. Ezeket főként szemtanúk írták, mindenesetre az ő beszámolóik keltették a legnagyobb figyelmet, érték el a legnagyobb sikert. 1989 után a történetírás többnyire ezt a mintát követte. 1956 történeti narratíváinak nagy része a különféle krónikák sorába illeszkedik. A szovjet rendszer története reformjaival együtt lezárult, a marxista jelenkortörténet defenzívába szorult, úgyhogy 1956 domináns interpretációs kerete a totalitarizmuselméletből származik.

A konferencia témájának kiválasztásakor úgy gondoltuk, hogy ez alkalommal nem a magyar forradalom nagy történetét kívánjuk újra elmondani. Inkább abból indulunk ki, hogy 1956 közös kelet-közép-európai tapasztalat volt. A sztálini rendszer a második világháború után a Szovjetuniótól nyugatra nagyon hasonló struktúrákat hozott létre. Sztálin halálát mindenütt valamelyes enyhülés követte. A reformok útján való elmozdulás a klasszikus (sztálini) rendszertől már 1953-tól megindult, s októberre magában a Szovjetunióban is előrehaladt. A szovjet párt XX. kongresszusa a térségben mindenütt felerősítette a kritikai hangokat mind a pártértelmiségben, mind a pártvezetésben, s többé-kevésbé mindenütt érzékelhető volt a légkör váltása az egész társadalom számára.

A magyar forradalom megfelel a politikai forradalom definíciójának: ha nem is tartósan, de lerombolt egy politikai rendszert. Ami újat állított helyébe, az kialakulatlan maradt, majd kezdeteit is eltaposta a szovjet intervenció, illetve a restauráció. Sikertelensége ellenére is nagy hatású esemény – s ezt, azt hiszem, éppen rövid lefolyásának és a koncentrált figyelemnek köszönheti. Az 1956-os Budapest a médiakorszak nyitányát jelzi. Még nem ért össze az élő hang és kép, de már majdnem. A vasfüggöny mögé zárt kis országban egy XIX. századi jegyeket viselő politikai forradalom zajlik le, klasszikus szereplőkkel és klasszikus tartalmakkal. Rövid lefolyása, példátlan sikere (néhány napig a történteket úgy is lehetett interpretálni, hogy a magyar felkelés meghátrálásra késztette a Szovjetuniót), majd bukása a legkülönfélébb magyarázatok számára hagyott tért. A magyar forradalom örökre nyitott történet marad, ezért mindenki megtalálhatta benne saját világképének igazolását. Valóban egyszerre szemlélhető antitotalitárius forradalomként, kísérletként új típusú, önigazgató szocializmus felépítésére – vagy egyszerűen a mindenfajta zsarnokság elleni lázadásként, nemzeti szabadságharcként. Hatásai – akár azt nézzük, minek vetett véget, akár azt, mit kezdett – késleltetettek és korlátozottak. 1956 a szovjet rendszer kelet-közép-európai változataiban zajló társadalmi tanulási és alkalmazkodási folyamat egyik legfontosabb viszonyítási pontja. De nem az egyetlen.

Ez az interakció az oktrojált elitek és az alávetett társadalmak között a térség szovjetizálásától a szovjet rendszer végéig tartott. Lényege a sztálini projekt (vagy az, amit a Vörös Hadsereggel érkező vezetésre kiválasztottak annak véltek) megvalósításának kísérlete, majd az attól való elmozdulás, helyi változatok és stratégiák keresése. (Az útkeresés az első pillanattól kezdve jelen volt azok gondolataiban, akik az 1945 utáni pár évben Sztálin politikai manőverezését félreértve valódi nemzeti kommunizmusokon kezdtek gondolkodni – mint például Nagy Imre.) 1956 tehát nem vetett véget a klasszikus sztálinizmusnak (még megkésve és korlátozottan sem), hanem súlyos érvet adott azok kezébe, akik szerettek volna véget vetni neki. 1956 azon a ponton tört ki, amikor egy rövid és elég következetlen reformperiódust korlátozott resztalinizáció követett, majd újabb reformkezdeményezések történtek.

E kérdések mindenekelőtt az összehasonlító kutatások fontosságára hívják fel a figyelmet. Így jutottunk arra a gondolatra, hogy a konferencia tárgya 1956 hatástörténete legyen. Ezen belül arra a hatásra kívántunk összpontosítani, amelyet 1956 a szovjet tömb országaira gyakorolt. A konferencia résztvevőitől azt kértük, próbálják meg áttekinteni, hogyan élték át a válságot egyfelől a kelet-közép-európai térség kommunista vezetései, másfelől társadalmai. Milyen diskurzusokban volt szó 1956-ról, Budapestről, a nemzeti kommunizmusról, tömegmozgalmakról stb. a kommunista vezetésekben? Hogyan fogadták a magyar forradalom hírét az egyes szovjet rendszerű országok társadalmai, illetve hogyan maradt fenn 1956 emlékezete? Ezen belül is különösen érdekelt bennünket a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek reakciója, illetve hogy a budapesti események hogyan hatottak a velük kapcsolatos politikára. Mindezek hátterében egy fontos módszertani problémára is fel kívántuk hívni a figyelmet. Ez az egyidejű társadalmi hatást és az emlékezet történetének lenyomatait feltételezésünk szerint hordozó írott források kérdése. A politikai közhangulat ellenőrzésére szakosodott különleges intézmény, az állambiztonsági szervezet dokumentumairól van szó; arról, hogy ezek a dokumentumok menynyiben használhatók a jelzett történeti problémák megoldásában.

II.
A konferencia programjának kialakításakor arra törekedtünk, hogy az egyes előadásokban érintett súlyponti problémák alapján kisebb tartalmi egységeket alakítsunk ki. A szövegek közlésekor ugyanezt a rendet követjük. Valójában azonban szinte minden előadás több vonatkozásban is próbált reflektálni az említett kérdésekre. A bevezetés nem tartja feladatának, hogy számba vegye az összes újdonságot és eredményt. A konferencia középpontjába került első kérdés voltaképpen folytatta a kilencvenes évek levéltári forradalma nyomán kibontakozó „új hidegháború-történet” diskurzusát. De nem arra keresett választ, hogy a magyar forradalommal kapcsolatos döntések hogyan születtek. Inkább arra: miért úgy döntöttek a döntéshozók, ahogyan döntöttek, illetve döntéseik milyen kö vetkezményekkel jártak. A kommunista világot megrázó krízis percepciójáról és recepciójáról van tehát szó. Erre a résztvevők közül mások mellett leginkább Dragoş Petrescu, Oldřich Tůma, Sen Cse-hua, illetve (részben, inkább az uralmi rendszer helyi szintjén) Juraj Marušiak és Tóth István, valamint (egy specifikus kérdés, a magyar menekültek problémájának kezelése kapcsán) Katarina Kovačević tett kísérletet. Petrescu egyenesen úgy látja, hogy 1956 fordulópont volt a román külön út, a sajátos román nacionálkommunizmus történetében. Ahogyan
írja: „A magyar forradalom váratlan lehetőséget nyújtott a román kommunistáknak: alkalmuk nyílt teljes lojalitásukat bizonyítani Moszkvának, miközben kétségbeesetten próbálták elkerülni a desztalinizációt és megőrizni teljhatalmukat. A magyar forradalom a kezükre játszott, és 1958 nyarán kivonták a szovjet csapatokat Romániából. Attól a pillanattól fogva a román kommunista vezető, Gheorghe Gheorghiu-Dej és belső hatalmi köre Moszkvával szemben bátor függetlenségi politikát követett, s jelentős, extenzív ipari fejlesztéseket hajtott végre. Ennek a politikának köszönhetően a román kommunisták a széles néprétegek körében legitimitásra tettek szert, és egészen 1989-ig hatalmon maradhattak.” Tůma sokkal korlátozottabbnak látja 1956 hatását a hatvanas évek csehszlovák pártvezetésére.

„A magyarországi szovjet katonai beavatkozás okainak téves csehszlovák magyarázata egy évtizeddel később a szovjet nyomással és fenyegetéssel farkasszemet néző csehszlovák reformerek stratégiájának minden alapot nélkülöző alapelvévé vált. Hittek ugyanis abban, hogy 1956 nem fog megismétlődni Csehszlovákiában, és többek között ezért sem készültek fel arra, hogy szembeszálljanak a megszállókkal, vagy megpróbálják a megszállást valahogy elkerülni. 1956-ban és 1968-ban a »magyar tényező« – ha nem volt is meghatározó – mindenképpen jelentős szerepet játszott.”
Sen, ellenkezőleg, 1956 hatását döntőnek látja abban, hogy a kínai kommunista vezetés a világpolitikai (ezen belül az európai) tér és a nemzetközi kommunista mozgalom aktív szereplője lett. „[…] Kína döntő szerepet játszott először abban, hogy [1956. október 28-án] a szovjet erőket kivonják Budapestről, majd abban, hogy a szovjet hadsereget másodszor is bevessék
Magyarországon. […] Mao Ce-tung elérte célját, bírálta Moszkva nagyhatalmi sovinizmusát, de megőrizte a szocialista tábor egységét, amikor átsegítette Moszkvát a kelet-európai válságokon. Ebből a szemszögből tekintve osztanunk kell azoknak a történészeknek a véleményét, akik úgy látják, hogy Hruscsov egyik legjelentősebb cselekedete 1956 őszén az volt, hogy Kína figyelmét Európára irányította. Kelet-európai kérdésekben játszott szerepe révén a KKP új rangot vívott ki magának a nemzetközi kommunista mozgalomban. E perctől kezdve Moszkva vezető szerepét a Pekingből érkező kihívások veszélyeztették.”

A szovjet rendszerű országok társadalmának reakciója – ahogyan vártuk – elsősorban a források kérdését vetette fel. Hogyan ismerhető meg egyáltalán az emberek véleménye egy zárt társadalomban, amelyben a nyilvánosságot szoros ellenőrzés alatt tartják? 1956 sajátos körülményei, az „olvadás” jelensége legalábbis réseket nyitott a falon. A sajtó és a nyilvánosság klasszikus sztálini időszakra jellemző normalitása szinte mindenütt megzavarodott Kelet-Közép-Európában. Átmenetileg – és országonként változó mélységben – többet lehetett írni társadalmi problémákról, sőt politikai kérdéseket is meg lehetett fogalmazni. A szovjet rendszer válsága és reformista megoldásának kísérletei többé-kevésbé megjelenhettek az állam ellenőrzése alatt álló nyilvánosságban. Ugyanakkor 1956-ban is „normálisan” működtek a társadalmi véleményt szondázó titkosrendőrségek. Az állambiztonsági szolgálatok informátorainak jelentései, az ezek alapján készített összegzések az utóbbi években egy sor országban hozzáférhetővé váltak. Szentesi Renáta az NDK, Juraj Marušiak Szlovákia, Łukasz Kamiński Lengyelország esetében tanulságos példákkal szolgált e sajátos forráscsoport használatáról. (Kamiński még egy kisebb szövegösszeállítással is illusztrálja mondanivalóját.) Mindez az utólagos visszaemlékezésekkel kombinálva legalábbis adalékokat kínált a maga egészében nyilván rekonstruálhatatlan társadalmi reakcióhoz. Természetes, hogy ebben felülreprezentált az értelmiség. Ők azok, akik értenek ahhoz, hogy a nyilvánosság korlátozott lehetőségeit kihasználják. Az állambiztonság ugyancsak kiemelt figyelmet szentelt egyes értelmiségieknek és csoportjuknak általában. (Szentesi és Alekszandr Sztikalin esettanulmánya ezt kiválóan példázza.) A társadalmi reakció különleges esetei közé sorolható az aktív szolidaritás. Erre a legnagyobb erővel és a legtöbb, legtudatosabb részt vevővel Romániában került sor – az ottani diákmozgalmakat és más, 1956 előtti és utáni ellenállási akciókat egész sor előadás vizsgálta. Hasonló, ám sporadikusabb és szervezetlen reakciókról számolt be például Csehszlovákia magyarlakta területein Marušiak, illetve a Kárpátokon túli (ugyancsak magyar lakosságú) szovjet Ukrajnából Tóth István.

Egy konferenciának nem lehet célja a feltett kérdésekre átfogó, végleges igényű választ adni. A jelen esetben, amikor a hatástörténet eddig kevéssé tanulmányozott területére koncentráltunk, semmiképpen sem. Mindazonáltal úgy tűnik, a szovjet rendszerű országokban mind a hatalom, mind a társadalom (vagy legaktívabb, legtájékozottabb részük) tudatában volt: 1956 valóban közös történet. A magyar forradalom nem egyedül Magyarországnak ígért kitörést a sztálini birodalomból (a birodalom szót itt egyaránt értjük állami-politikai és eszmei-ideológiai egységként). A kitörés
nem sikerült, de a felkelés sorsa tanulságul és örökségül szolgált a hosszú, még több mint három évtizedig tartó úton. A közös tapasztalat és közös emlékezet további kutatások tárgya lehet. 1956 közös örökségének jelentőségéről azonban talán már ma is megkockáztatható néhány gondolat. A magyar forradalom azon kevés térségi esemény egyike a modern korból, amelynek emléke nem megosztó. Azok az emberek, akik 1956 és Budapest miatt repressziót szenvedtek Temes váron vagy Moszkvában, Kelet-Berlinben vagy a kárpátaljai falvakban, a magyar forradalom áldozatai. Akik pedig 1956-ban Budapesten harcoltak, az egész szovjet rendszerű térség szabadságáért küzdöttek.

Budapest, 2007 októberében                Rainer M. János