Ugrás a tartalomra
BÉ igazolványa

1956

1956 szeptemberében kezdtem el a harmadik évemet az ELTE bölcsészkarán. Maga az, hogy egyáltalán felvettek az egyetemre, csodával volt határos, hiszen még gimnáziumba is alig vettek fel, mivel édesapám, aki ugyan foglalkozására nézve gépészmérnök volt, 1938-ban betársult sógora kaptafaüzemébe, amit részben jó üzleti érzékkel és részben a háborús konjunktúra következtében egy negyven munkást foglalkoztató céggé alakított. Egészen 1950-ig sikerült elkerülnie az államosítást: édesapám jó szimattal rendelkezve mindig elküldött egy-pár embert, és így megmenekült az államosítástól. De a végén fel kellett adnia a céget, mivel akkorra már majdnem minden állami kézbe került, és így rendeléseket sem kaptak. Édesapámnak sikerült elhelyezkednie mérnökként. Ezek után én már az „értelmiségi” kvótába tartoztam, de persze így is mindössze kb. 8%-os esélyem volt arra, hogy bekerüljek az egyetemre. Hogy mégis miért sikerült bekerülnöm, azt annak tulajdonítom, hogy egyrészt 1954 nyarán felvételiztem, amikor Nagy Imre minisztersége alatt bizonyos „olvadás” volt érezhető, hogy egy későbbi terminus technicusszal éljek. Ezenkívül két személyes kapcsolat ugyancsak segíthetett – tudtomon kívül. Az egyik egy ajánlólevél volt Csorba Győző pécsi költőtől, akivel a Pécsi Megyei Könyvtárban ismerkedtem meg, és aki addigra már országosan ismert és elismert költő volt. A másik, hogy érettségi biztosunk, Kardos Tibor irodalmár, akkor éppen a Nyelv- és Irodalomtudományi Kar dékánja volt. Kardosnak, aki latin-olasz szakos volt, nagyon tetszett a latin kiejtésem és fordításom az érettségi vizsgán.

 

            Óriási várakozással néztem egyetemi éveim elébe, és persze a budapesti élet is vonzott. Felvettek a kollégiumba, de, mint kitűnt, „tévedésből.” Alig hogy megérkeztem a Rákóczi út 5. alatt működő Zrínyi Ilona Leánykollégiumba, máris hívattak az igazgatónőhöz, aki arról értesített, hogy ki kell költöznöm, mivel – szerintük – édesapám fizetése túl magas. Akkoriban az albérletek ára Budapesten mindössze pár száz forinttal volt kevesebb, mint édesapám úgynevezett magas havi fizetése. Körülnéztem, de nem túl nagy buzgalommal, és elhatároztam, hogy egyszerűen csak csendben maradok, hátha elfelejtkeznek rólam. Igazam is volt. Gyakran elgondolkodom azon, hogy mi történt volna, ha abba az albérleti lakásba költözöm, ami leginkább tetszett, és ami Budán volt. Nagyon is lehetséges, hogy egész életem másképpen alakult volna. Ugyanis ez a kollégium – a régi Pannonia Szálló – szemben az Astoria Hotellel a forradalom egyik gócpontjában volt. Sőt, ha nem laktam volna kollégiumban, akkor az is valószínű, hogy nem keveredtem volna bele annyira az eseményekbe, aminek következménye az lett, hogy december közepe táján úgy éreztem, hogy csak két lehetőségem van: vagy Magyarországon maradok és börtönbe kerülök, vagy pedig megpróbálok átjutni az osztrák-magyar határon. Az utóbbit választottam.

 

            Valamikor 1956 tavaszán észleltem először, hogy a diákok hangulata kezd az akkori politikai helyzettel szemben egyre kritikusabb lenni. A diákok több önállóságot követeltek. Például a kollégium diákjainak érdekeit (ha ilyesmiről egyáltalán lehetett beszélni) egy kollégiumi titkár képviselte, de ezt a titkárt az egyetem párttitkára nevezte ki. Első politikai „szereplésem” abban nyilvánult meg, hogy aktív szerepet vállaltam ennek a rendszernek a megszüntetésében, illetve annak megváltoztatásában. Azt követeltük, hogy sajátmagunk választhassuk meg a kollégiumi titkárt, aki képviseli az ott lakó diákok érdekeit. Mivel a kollégium meglehetősen nagy volt, és csak a közelben lakók ismerték egymást, a választás két fordulóban történt: direkt szavazással megválasztottuk a folyosó bizonyos szakaszainak reprezentánsait, akik aztán a második fordulóban megválasztották maguk közül az egész kollégium titkárát. Mai szóval a kollégiumi önkormányzatot sikerült így, demokratikus módon, titkos szavazással megválasztani. Én lettem az egyik ilyen képviselője a második emelet egyik szakaszának, és a következő fordulóban engem választottak meg a kollégium titkárának. Ahányszor erre a szavazásra gondolok manapság, mindig elfog a nevetés. Ugyanis, amikor összeszámoltuk a szavazatokat, tizenkettőből mindössze tizenegy szavazatot kaptam, és nagyban törtem a fejem, hogy ki lehetett az, aki nem rám szavazott. Míg rájöttem, hogy hiszen én magam voltam az, aki nem magamra szavaztam! Mai fejjel nézve mindez borzalmasan nevetségesnek tűnik: micsoda bolond ember az, aki nem magára szavaz, hanem az ellenfelére egy demokráciában. De, legyünk őszinték, nem sokat tudtunk akkoriban a demokráciáról. Ez a választás is sokat nyomott a latba október 23-án és később, hiszen ezekben a nehéz időkben rám, mint kollégiumi titkárra, nagyon sok feladat hárult. És tegyük hozzá: nagyon sok veszély.

 

            Tavasszal már az emberek egymás kezéből tépték ki az Irodalmi Újságot, hogy elolvassak a legújabb számot. Én magam nem jártam a Petőfi-kör összejöveteleire, de természetesen figyelemmel kísértük az eseményeket és megvitattuk őket. Az biztos, hogy senki sem gondolta még akkor, hogy itt pár hónap múlva forradalom fog kitörni. A nyár is igen békésen zajlott le: egyik kedvenc tanársegédünk elintézte, hogy egy hónapot töltsünk a Pécsi Megyei Könyvtárban. Három évfolyamtársammal egy nagyon kellemes hónapot töltöttünk szülővárosomban. Én házigazdaként megmutattam nekik a város fontosabb művészi értékeit, sokat kirándultunk, sőt elmentünk Mohácsra is meglátogatni egy másik kedves évfolyamtársunkat.

 

            Már augusztus végén, jó két héttel az egyetemi év kezdete előtt, felmentem Budapestre és ugyan hivatalosan a kollégium még nem volt nyitva, addigra én már olyan „fontosabb” személyiség voltam, akit a kollégium igazgatónője is nagyon kedvelt, és így egy csomó dolog felett szemet hunyt. Szeptemberben már valóban forró volt a hangulat: a diákok már sztrájkkal fenyegetődztek, ha az orosz nyelv kötelező marad. Arra is emlékszem, hogy komoly összetűzésekre is sor került a „vonalas” és a reformista diákok között. Különösen egy „véresszájú” lányra emlékszem, aki még nem is volt „munkáskáder.” Inkább jól szituált budapesti intellektuális família gyermekének nézett ki. Olyan sztálinista dumát vágott le, hogy az ember elcsodálkozott, hogy még ilyenek is léteznek. Szerintem 1956 szeptemberében már kevés volt az ilyen. Voltak, akik óvatosabbak voltak. Voltak, akik féltek a következményektől, de nem nagyon emlékszem olyanokra, mint ez a lány. Sajnálom, hogy nem emlékszem a nevére – talán sohasem tudtam a nevét –, de érdekes lenne tudni, hogy mi lett ebből a nőszemélyből. Ismerve az akkori körülményeket, még az is lehetséges, hogy őbelőle is „refugee” lett.

            Az első komolyabb megmozdulás, amiben részt vettem, az a kisebb demonstráció volt, ami Rajk László temetése után zajlott le. Talán kétszázan lehettünk, legtöbbnyire bölcsészek. Nem tudom, hogy ki szervezte, én csak a temetésnél csapódtam hozzájuk. Arra már nem emlékszem, hogy milyen útvonalon jutottunk el a Kerepesi temetőből az Andrássy útra, de arra igen, hogy megálltunk az Andrássy út 60 előtt, és egyik évfolyamtársam, Lázár Ervin (1996 óta Kossuth-díjas író) elszavalta József Attila Levegőt! című versét. A járókelők tágra nyílt szemmel figyeltek, de különben nem történt semmi. A többiek a Batthyányi-mécseshez igyekeztek, de én nem tudtam velük tartani, mivel hivatalos voltam egyik évfolyamtársam nővérének esküvőjére a Kálvin-téri református templomban.

 

            Mint kollégiumi titkár részt vettem az október 23-i demonstráció megszervezésében. Ott voltam azon a gyűlésen a bölcsészkaron, ahol megvitattuk, hogy „hangos” vagy „csendes” legyen-e a demonstráció, ugyanis a mérnökhallgatók a csendes demonstrációra szavaztak, félve a provokációtól. Sohasem fogom elfelejteni, hogy dékánunk, Kardos Tibor, a „hangos” demonstráció mellett tette le a voksot, mondván, „hallgattunk eddig eleget.” Óriási tapsvihar. A gyűlés után azonnal nekiálltam mozgósítani a kollégium diákjait. Szobáról szobára jártam, bejelentettem, hogy másnap demonstráció lesz, a Petőfi-szobor előtt gyülekezünk délután kettőkor. Legyen ott mindenki. Mint ahogy említettem, a kollégium meglehetősen nagy volt, és nemcsak a bölcsészkarról, hanem más karokról is laktak ott diákok (természettudományi kar, jogi kar), sőt a volt Lenin Intézet diákjait is oda szállásolták be azután, hogy a Lenin Intézet megszűnt önálló intézményként létezni, és diákjaikat beolvasztották az ELTE-be. Rám a jogászok jutottak az első emeleten. A legtöbb szobában örömmel fogadtak és megígérték, hogy jönnek, vagy legalábbis meghallgatták a mondanivalómat mindenféle ellenvélemény nélkül. Az egyik szobában ellenben egy igen ellenséges lányra találtam, aki élesen felkelt ellenem és a demonstráció ellen. Nagyon meglepődtem. A többiek informáltak, hogy ennek a lánynak az apja ávós, és hogy a Gorkij iskolába járt (talán vannak olyanok az olvasók között, akik még emlékeznek arra, hogy ez egy orosz nyelvű középiskola volt), és hogy állítólag ez a leányzó Gerő gyerekeit korrepetálta oroszból. Később még volt alkalmam találkozni az elvtársnővel.

 

            Október 23-án reggel vörös ás fehér szalagokat vásároltunk, és lengyel kokárdákat gyártottunk. Ebédelni már nem volt időm. A mulasztást később megbántam, mivel utána jó pár napig ételhez egyáltalán nem jutottunk, hiszen a kollégium nem rendelkezett saját konyhával. Az egyetemi menzán étkeztünk az akkori bölcsészkaron, a volt piarista gimnáziumban. Délután kettőkor valóban megjelentünk több százan, majd több ezren, a Petőfi szobornál, és elég hosszasan várakoztunk arra, hogy mit is határoz a Belügyminisztérium. Engedélyezik-e a demonstrációt. Olyan szerencsém van, hogy valaki megörökítette a várakozó tömeget az egyetem egyik ablakából. Sőt, ez a fiatalember még a forradalom utáni időkben is elég bátor volt ahhoz, hogy egészen a rendszerváltásig őrizze ezt a régi képet, és egy egyetemi összejövetelre elvigye, mivel évfolyamtársainak egy részét fel lehetett ismerni rajta. Köztük volt Bölcs István is, aki manapság a 168 Óra főszerkesztő-helyettese, és aki felfedezte saját magát a képen. Elkérte a képet, amit aztán leközölt a 168 Órában a forradalom egyik évfordulóján. Itt akadtam rá. Fogtam egy nagyítót és végigpásztáztam a tömeget, remélve, hogy talán megtalálom saját magamat. Szerencsém volt: évfolyamtársam lencséjét úgy irányította, hogy a kép legszélén én is ott vagyok. Írtam Bölcs Istvánnak, aki volt olyan kedves és küldött nekem egy felnagyított másolatot. Most is az íróasztalom felett bekeretezve ott van a kép.

 

            Végre megjött az engedély, és felsorakoztunk. Mindenki tisztában volt a veszélyekkel, hiszen mi is tudtuk, hogy provokációtól tartani kell. Elhatároztuk, hogy csak előre jóváhagyott szlogeneket fogunk skandálni. Tízen fogunk masírozni egy sorban és karöltve, hogy senki ne tudjon közénk férkőzni. És végül elindultunk. Először csak bámuló emberek néztek ránk a járdáról, de a Margit híd közelében a pesti oldalon már leállt a forgalom, a villamosok is megálltak, az emberek lejöttek a járdákról és mellettünk, velünk együtt demonstráltak. Egyre nehezebb volt tartani a sorokat. Az olyanfajta szlogenekből, hogy „Minden ország katonája menjen saját hazájába” röviden és velősen „Ruszkik haza!” lett. Én valahol a hatodik vagy hetedik sorban, rögtön a demonstrálók első soraiban voltam és így például nagyon jól emlékszem, hogy a filmesek kocsija tőlünk egy kicsit balra gurult, míg filmeztek minket. Az első lyukas zászlót Budán láttam a Mártírok útját és a Bem-tért összekötő kis utcában a baloldalon. Valaki egy balkonról lengette a zászlót. A tömeg pedig lelkesen kiabált és éljenezett. Mire a térre értünk a sorok eltűntek, és az emberek összepréselve hallgattak a beszédeket. Tőlünk jobbra volt egy laktanya, ahol fiatal katonák csüngtek az ablakokban. A tömeg azt követelte tőlük, hogy vegyék le a szolgaian lemásolt egyenruhát, a gimnasztyorkát. Le is vették. A tömeg megint helyeslően éljenezett. A beszédek alatt – én leginkább Veres Péterre emlékszem – egyesek azt követelték, hogy menjünk a parlamenthez. Hogy mit is akartunk a parlamentnél, nem is tudom. De mindannyian elindultunk, akkor már jobbára elszakadtan a többiektől. Emlékszem, hogy bizonyos borzongással mentünk el a pártház előtt. A parlament előtti tér tökéletesen megtelt. Én valahol a tömeg közepén álltam. Egyik évfolyamtársam, aki klausztrofóbiában szenvedett, rosszul lett az óriási tömegben. Nagy Imrét követeltük, de nem jött. A tömeg ellenben nem oszlott fel. Várt mindenki türelmesen. Besötétedett, a hatóságok nem voltak hajlandók megvilágítani a teret. Sebaj, a Szabad Nép aznapi számát gyújtották meg. Hatalmas látvány volt. A végén megjelent Nagy Imre. Mindenki tud arról, hogy beszédét „Elvtársak”-kal kezdte, mire a tömeg azt válaszolta, hogy „nem vagyunk elvtársak.” A beszéd semmitmondó volt, de úgy látszik, hogy mi kevéssel is beértük. Nagy Imre megkért bennünket, hogy menjünk szépen haza. A tömeg feloszlott. A bölcsészekből talán ötvenen maradtunk közel egymáshoz, de Márton Laci (később a Párizsban kiadott Irodalmi Újság szerkesztője) kis csoportba szedte a társaságot, és elindultunk a bölcsészkar épülete felé. Sohasem fogom elfelejteni: valami Lenint dicsőítő mozgalmi dalt énekeltünk, ugyanis akkoriban az a téves felfogás leledzett értelmiségi körökben, hogy mindössze Sztálin volt a rossz fiú. Minden rendben lenne, ha visszatérnénk a jó Lenin tanaihoz. Micsoda naivitás.

 

            Azt hiszem, hogy már a Váci utcában voltunk, amikor szembejött velünk egy motorkerékpáros, aki lelassított és odakiabált nekünk: „Lőnek a Rádiónál!” Mire Márton Laci, aki raccsolt, visszakiabált: „Phovokáció!” Mint ahogy tudjuk, nem volt provokáció. De persze nem hittük el. Képtelenség. Kik lőnek? Mivel lőnek? Megegyeztünk, hogy sztrájkolni fogunk, amíg követeléseinket nem teljesítik, és hogy másnap bemegyünk az egyetemre szervezkedni. Szépen végigsétáltam a Kossuth Lajos utcán a kollégiumhoz. A portásfülkében ott ült a halálsápadt igazgatónő, aki remegő hangon bejelentette nekem: „Éva, lőnek a Rádiónál.” Mire én: „Az képtelenség.” És ebben a pillanatban meghallottam az első lövést. Alig tudtam felmászni a lépcsőn annyira megbénultam a hír hallatára, amikor is az a bizonyos jogászlány, akinek állítólag ávós volt az apja, rám ordított: „Ezért fizetni fogsz!” Én pedig, akit a jóisten meglehetősen heves temperamentummal áldott meg, valami nagyon csúnyát kiabáltam vissza, aminek az volt az értelme, hogy mehet őnagysága a fészkes fenébe.

 

            Rohantam fel a harmadik emeletre, hogy megnézzem, hogy szobatársam (addigra már egy kis udvari szobában mindössze másodmagammal laktam), egy kanadai születésű magyar származású lány otthon van-e. Nem volt otthon. Erre aztán elkezdtem izgulni miatta. Lívia kb. egy órával később megjelent egy darabban. Kitűnt, hogy a Rádiónál volt. Tőle tudtam meg, hogy ott mi történt. Mivel Lívia szemtanú volt, a mai napig meg vagyok győződve arról, hogy az első lövéseket a Rádiót védő fegyveresek adták le, és mindössze ezek után lőttek vissza a tömegből a fegyvergyárból, illetve a kirendelt katonáktól kapott puskákkal. Egész éjjel fent voltunk és figyeltük, hogy mi történik az utcán. A volt Pannónia Szálló melletti színházat telitalálat érte a második világháborúban és így mindössze egy meglehetősen szomorú kis parkocska állt az épület és a Múzeum körút között. Az utcára néző szobákat összekötő folyosó végén padlótól mennyezetig érő ablak volt, ahonnét tökéletesen lehetett látni, hogy mi is folyik lent az utcán. A Magyar Rádió természetesen mély hallgatásba burkolódzott, illetve valami zene ment, mintha semmi sem történt volna. Erre, fittyet hányva a hatóságokra, bekapcsoltuk a kollégium egyetlen rövidhullámú rádióján a Szabad Európát, ahol bejelentették valamikor reggel két óra felé, hogy az orosz csapatok elindultak laktanyáikból Budapest felé. Reméltük, hogy az információ helytelen. A SZER  gyakran megismételte a hírt a szovjet csapatokról, sőt azt is bejelentették, hogy körülbelül mikor fognak az oroszok megérkezni Budapestre. Az előrejelzés sajnos tökéletes volt. Reggel öt óra felé megjelentek az első szovjet tankok a Múzeum körút és a Rákóczi út kereszteződésében, ágyúikat a Rákóczi út felé irányítva. Még sötét volt, de nem vaksötét és így a nagy ablakon keresztül látni lehetett puskával felfegyverzett fiatalembereket, akik a kis parkocskában hason csúszva lövöldöztek az óriási tankokra. Ez volt az egyetlen alkalom a forradalom alatt, hogy nem voltam képes uralkodni az érzelmeimen. Ahogy azok óriási ágyúk pásztáztak jobbról balra, míg ezek a szerencsétlen fiatalok kispuskával lövöldöztek rájuk tökéletesen illusztrálták az erőviszonyokat. „Végünk van, végünk van,” mondogattam, miközben elfogott a sírás.

 

            Nem volt idő siránkozni, mivel az oroszok teljes gőzerővel lőtték azokat a házakat, ahonnét úgy gondolták, hogy a lövések jönnek. Tőlünk nem jött lövés, de ez vagy nem érdekelte őket, vagy nem tudtak jól célozni, de az biztos, hogy bajban voltunk. Először is az ágyúlövések hatására az összes Rákóczi útra néző ablak üvege ripityomra tört. Erre nekiálltunk kiüríteni ezeket a szobákat. Kihurcoltuk a matracokat, és az épület legbiztonságosabb helyére vittük őket. A legbiztonságosabb folyosó természetesen az volt, amelyik a mellettünk lévő ház tűzfala mellett helyezkedett el. Ezen a folyosón nem volt ablak, és addigra már villanyunk sem volt, tehát majdnem teljes sötétségben botorkáltunk. Sok bajom volt a lányokkal is, akik nagyon lassan hagyták el a szobáikat: nagyon féltem, hogy hamarosan a ház is lövést fog kapni. Nem is tévedtem. Pár órával a szobák kiürítése után a második emelet Rákóczi útra nyíló szobáit több lövés érte. Később, amikor már ki tudtunk menni az utcára, meglepetéssel észleltem, hogy kívülről az épületben okozott kár nem is nézett ki olyan nagynak, mint amilyen alapjában véve volt, ugyanis a lövedékek csak az épületen belül robbantak. Kintről csak egy kis lyuk látszott, de ez a lövedék végigment az összes szobán és minden egyes falnál nagyobb lett a lyuk, míg a legvégén már fal sem volt. Ez nagyon veszélyes lett volna magában is, de az épület könnyen össze is omolhatott volna, mivel a félbehagyott metró—amelynek vonala alattunk ment volna el—miatt a régi szálloda falai már így is repedeztek.

 

            Végre mindenki, akinek a szobája nem volt biztonságos ezeken a folyosókon, matracokon ülve hallgatta azt a pokoli zajt, amit ezek az ágyuk okoztak. Magából a zajból nem lehetett tudni, hogy a mi épületünket érte találat vagy sem. Csak akkor voltunk biztosak, amikor a vakolatból származó por elért hozzánk. Be kell vallanom, hogy azt hittem, hogy nem fogjuk túlélni ezt a szerdai napot. Sajnáltam is magam, de nagyon. Ültem a matracon a sötétben és arra gondoltam, hogy micsoda tragédia, hogy ilyen fiatalon kell meghalnom. Borzalom! Nagyon éhesek is voltunk. Mint említettem, 23-án úgy el voltam foglalva a demonstráció szervezésével, hogy nem volt időm ebédelni, tehát szerda este már két napja egy falatot sem láttam. Nemcsak én nem, hanem senki. A kínai diákoknak volt teájuk, cukor nélkül, amit felajánlottak nekem. Jobb volt mint a semmi, de azért üres tea nem mondható éppen táplálónak. Találtam egy-két savanyú uborkát a szekrényemben, amit azonnal megettem. Eleinte valóban nagyon éhes voltam, de később hozzászoktam. Az éhség valahogyan elmúlt.

 

            A szerdai napot vagy azzal töltöttük, hogy vártuk a halált a sötét és hideg folyosón, vagy hogy néha megnéztük, hogy mi is történik a közvetlen közelünkben, kint az utcán. Addigra már több halott feküdt a házunk előtt. Több sebesültet sikerült behozni az épületbe. Az ilyen bátor cselekedetekre leginkább a kollégiumban ragadt fiúk voltak hajlandók, akik nem tudtak már a demonstráció után hazamenni azután, hogy hazakísérték a barátnőiket. De voltak ott teljesen idegen emberek is, akik egyszerűen nem tudtak hazakeveredni a zűrzavarban. Különösen felháborító volt, hogy a szovjet katonák még a vöröskereszteseket is agyonlőtték. Nőket, férfiakat, nem számított.

 

            Csütörtök reggel arra ébredtünk, hogy elhallgattak a fegyverek. A Keleti felől érkező szovjet tankokból fiatal katonák dugták ki a fejüket. Óriási tömeg verődött össze a Rákóczi úton, rámásztak a tankokra, nemzeti zászlót tűztek ki rájuk és a szovjet tankok befordultak az akkori Tanács körútra (ma Károly körút). A tankokat embertömeg vett körül. Ezt aztán én nem tudtam nézni mindössze a kollégium falai közül, és egy csoporttal – fiúk, lányok vegyesen – kitörtem az épületből. Azért használom a „kitörés” szót, mivel az igazgatónő semmiképpen sem akart kiengedni minket az épületből, de mi nem sokat törődtünk vele és rohantunk ki, hogy a tömeggel együtt végre körülnézhessünk a városban. Kitűnt, hogy a tömeg a parlamenthez igyekezett. Hogy ott pár óra múlva mi történt, arról ma már mindenki tud, aki csak egy kicsit is ismeri 56 történetét. A mai napig sem tisztázott, hogy ki lőtt kire, de az biztos, hogy a békés tüntetők közül többen ott vesztették életüket. Köztük egyik évfolyamtársnőm. A mi csoportunkban volt egy fiatalember, akinek rossz érzései voltak ezzel a parlamenti kirándulással kapcsolatban, és azt ajánlotta, hogy ne menjünk a tömeggel, hanem forduljunk be az egyik mellékutcába, és mellékutcákon keresztül próbáljunk eljutni a bölcsészkarra, hátha lehet valami ételhez jutni a menzán.

 

            A menza dolgozói diákok segítségével heroikus munkát végeztek. Nem sok alapanyaguk volt, de volt jó sok káposztájuk és paradicsomkonzervük. Ebből óriási mennyiségű paradicsomos káposztát készítettek, amivel etettek boldog boldogtalant, tisztára mindegy, hogy egyetemista volt-e az illető vagy sem. Hús persze nem volt benne, de kit érdekelt az három napos éhezés után. Életemben olyan jó paradicsomos káposztát nem ettem: előtte sem, utána sem. A menza vezetőjének elmagyaráztuk, hogy van kb. 400 diák a Rákóczi úton, akik már három napja nem ettek: adnának-e nekünk egy-két kondérra való paradicsomos káposztát és egy kis kenyeret. (Kenyerük is volt, de nagyon kevés.) Ha jól emlékszem 50 literes kondérokból kettőt kaptunk és talán három vekni kenyeret. Azzal indultunk visszafelé, ezúttal a Kossuth Lajos úton keresztül. Addigra már megint puskalövéseket lehetett hallani, mégpedig közelről. A kondérok borzalmasan nehezek voltak, úgy hogy váltogattuk a cipelőket, míg minden második háznál be kellett ugrani a kapualjába a lövések miatt. Egy idős ember jelent meg az egyik házból és kenyeret kért, de mondtuk neki, hogy nem tudunk adni neki ebből a kevésből, mivel visszük a diákkollégiumba, ahol több száz ember vár rá. Mire, a bácsi: „Ja, ha az egyetemi hallgatóknak viszik, akkor csak vigyék. Áldja meg az Isten őket.”

 

             Végre megérkeztünk állandó puskalövések közepette. Most jött a neheze: elosztani valamiképpen azt a 100 liternyi paradicsomos káposztát és a kb. 6 kg. kenyeret. Jöttek a lányok mindenféle edényfélével. Majdnem mindenkinek volt legalább egy csészéje, vagy egy pohara. Egyeseknél még tányér is akadt. Mindenki kapott egy merőkanálra valót. Egyesek könyörögtek többért, de hát nem volt.

 

            A következő napok meglehetősen összekuszálódtak az emlékezetemben. Csak arra emlékszem, hogy a rádióban egyik felhívást a másik után olvassák fel, hogy tegyék le a fegyvert. Amnesztiát ígérgetnek, de persze senki sem teszi le a fegyvert. Nem tudjuk elhinni, hogy Nagy Imre valóban szabad akaratából csinálja azt, amit csinál. Minden második nap bejelentik egy új kormány megalakulását. Ezen kívül csak azt tudjuk, hogy mi történik közvetlen közelünkben. Tele volt a kollégium rémhírrel. Az egyik ilyen rémhír, hogy ha a forradalmárok nem teszik le a fegyvert, a szovjetek bombázni fogják Budapestet. Erre az igazgatónő úgy határozott, hogy a diákság le fog költözni a pincébe. Nekiálltunk a matracokat a védett folyosókról lecipelni abba a pincébe, amiről addig azt sem tudtuk, hogy létezett. Az a régi pince, ami a szemem elé tárult borzalmas látvány volt: vizes, földpadló, alacsony mennyezet, felettünk pedig gázcsövek. Letelepedtem az egyik matracra, amikor éreztem, hogy valami kemény van a fenekem alatt. Egy hátizsákra bukkantam és a hátizsákon belül három-négy kézigránátra. Ez volt az utolsó szalmaszál. Felugrottam és kijelentettem, hogy én pedig ebben a pincében nem maradok, mert ha valóban bombázni fognak, és találatot fog kapni ez az épület, akkor senki nem éli azt túl. Akkor már jobb meghalni a harmadik emeleten. Senki sem követett, és ahogy másztam felfelé a teljesen üres, hatalmas épületben, bevallom, egy kicsit elbátortalanodtam. De kitartottam, és igen kellemes körülmények között, saját ágyamban végigaludtam az éjszakát. Látni kellett volna a szobatársamat, amikor megjelent a pincében töltött éjszaka után másnap reggel. Gondolom, sajnálta, hogy nem tartott velem.

 

            Azt hiszem, hogy vasárnap lehetett, hogy valamennyire konszolidálódott a helyzet a Rákóczi út környékén, és megint ki lehetett menni az épületből. Úgy emlékszem, hogy valahonnét azt a hírt kaptuk, hogy valami érdekes esemény történik a jogi karon. Egy Kovács Teri nevű, egy évvel felettem járó lánnyal indultam útnak a jogi kar felé. (Hadd említsem meg, hogy Teri a forradalom után hét évet kapott, aminek nagy részét le is ülte.) Kitűnt, hogy valóban történt valami a jogi karon: megalakult a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága. Ez egy olyan testület volt, ami a volt pártellenzéki értelmiség befolyása alatt álló szervezeteket (Írószövetség, Egyetemi Forradalmi Diákbizottság, Petőfi Kör stb.) foglalta össze. Az aula tele volt emberrel. Több szónok is volt, de én leginkább Losonczy Gézára emlékszem, aki bírálta Nagy Imre határozatlanságát. Itt tudtuk meg, hogy az előtte való napokban létrejött a bölcsészkaron az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság Pozsár István tanársegéd és Varga János dékánhelyettes vezetésével. Én különösen Varga Jánost ismertem jól, mivel János egyik kollégiumi ismerősömnek volt a vőlegénye, de ismertem „hivatalosan” is. Mint diák-önkormányzati titkár abba a kellemetlen helyzetbe kerültem, hogy jelen kellett lennem egy „politikai ügy” megvitatásánál. Most már nem emlékszem, hogy ez tavasszal volt-e, vagy közvetlenül a forradalom kirobbanása előtt. A háttér a következő volt. Volt egy ügybuzgó kommunista leányzó, aki ugyan már három éve lakott együtt szobatársaival, hirtelen most határozta el, hogy nem bírja tovább hallgatni szobatársai reakciós kijelentéseit a rendszerről általában, illetve pontosabban Rákosi elvtársról. Fogta magát, és feljelentette a két szobatársat. Jelen volt a vádló mellett az igazgatónő, Varga János, a két vádlott, és én. Sohasem fogom elfelejteni, ahogy Jánossal nézegettünk egymásra, hogy miképpen lehetne ezt az ügyet szépen eltussolni, de lehetőleg úgy, hogy a leányzó ne vigye az ügyet magasabb szintre. Úgy emlékszem, hogy sikerült valamiképpen rávenni ezt a vonalas lányt, hogy nincs sok értelme mindennek. Ejtettük az egész dolgot, mégpedig úgy, hogy őnagysága is ejtette az ügyet.

 

            Tehát ahogy meghallottuk, hogy megalakult az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság, azonnal útnak indultunk a Pesti Barnabás utca felé, és kaptunk is egy igazolványt, ami szerint az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság tagjai vagyunk, és annak nevében tárgyalhatunk. Ezt az igazolványt évtizedekig őriztem, és a mai napig sem tudom, hogy miképpen sikerült elveszítenem. Azonnal kaptunk is munkát: egy csoporttal Győrbe mentünk, mégpedig rekvirált taxival, hogy ott a bizottság vezetőivel tárgyalásokba bocsátkozzunk az ott székelő forradalmi nemzeti tanáccsal, aminek Szigethy Attila volt a vezetője. A fiúk (nem emlékszem a nevükre) a városházára mentek, míg Terivel mi az ottani Petőfi Rádiónál kötöttünk ki. Arra nem emlékszem, hogy hogyan kerültünk oda, valószínűleg meghívtak minket. Interjút készítettek velünk a budapesti helyzetről. Elég jól emlékszem a részletekre, hiszen ez volt az első és utolsó alkalmam egy rádióstúdiót belülről látni. Arra is emlékszem, hogy riportunk igen optimista volt: a városban már jobbára csend van, az ideiglenes kormány megalakult. Minden jó irányba halad. Arról persze nem tudtunk, hogy éppen ekkor ostromolta meg a Köztársaság téri pártházat a felkelők egy csoportja. Az őrség több embert elfogott, majd tüzet nyítottak rájuk. A pártház ostroma több órán keresztül folyt, a végén az AVH-sok még a mentősökre is tüzeltek. Miután a felkelők katonai harckocsik segítségével rommá lőtték az épületet és a védők beszüntették az ellenállást, az épületből kijövő parlamentereket a felkelők lelőtték. Az épület elfoglalása után pedig, a feldühödött tömeg több védőt meglincselt. Az áldozatok száma huszonhárom volt. Ez volt talán az egyetlen folt a magyar forradalom páratlanul tiszta lapjain, amit persze a Kádár-rendszer csúnyán ki is használt.

 

            Késő délután indultunk vissza Budapestre és ez az út nem egészen békésen zajlott le. Valakik vadul lövöldöztek egy magyar laktanya környékén. A katonák megállították a kocsinkat és egy mögöttünk jövő külföldi rendszámtáblájú kocsit is. Felszólítottak minket, hogy hagyjuk el a kocsit és húzódjunk meg a laktanya kapuja mellett álló őrszoba mögött, nehogy egy eltévedt golyó megtaláljon minket. Kitűnt, hogy a külföldi kocsiban többek között egy dán újságírónő ült. Így aztán egymás mellett lapultunk, míg én gyatra angol tudásommal próbáltam neki megmagyarázni, hogy mi is történik. Láttam rajta, hogy nagyon meg van ijedve. Félórán belül elhaltak a lövések és mi mehettünk tovább.

 

            Másnap új megbízatást kaptunk. Menjünk Pécsre rávenni a bányászokat, hogy vegyék fel a munkát, és persze kapcsolatba kerülni a pécsi egyetemistákkal. Ez különösen jól jött nekem, mivel szüleim nem tudtak semmit rólam és maga az, hogy otthon megfürödhetek, a saját ágyamban alhatok, a lakásban meleg van, igen kecsegtető valami volt. A jármű megint rekvirált taxi volt. Ezt a rekvirálást pisztollyal kell elképzelni. Ez alkalommal a taxis ugyan hajlandó volt mozdulni, de nagyon, nagyon lassan. Szerettük volna beverni a fejét, de persze egyikünk sem tudott vezetni. Nem tudom, hogy milyen sebességgel mentünk, de csodálkoznék, ha 40 km-nél gyorsabban. Hadd tegyem hozzá, hogy valami oknál fogva fűtés sem volt a kocsiban. Nógattuk, hogy menjen egy kicsit gyorsabban, de nem volt hajlandó. Így aztán talán hat órába is került, mire Pécsre értünk. Azonnal megálltunk a jogi kar előtt és elmondtuk, hogy kik vagyunk, mik vagyunk. Egy ideig elbeszélgettünk a budapesti és a pécsi helyzetről, aztán Terivel elindultunk a lakásunk irányába. Nagy volt az öröm persze, hosszasan elbeszélgettünk a helyzetről, és utána jött a fürdőszoba. Ez alkalommal az ember valóban úgy érezte, hogy volt értelme ennek az aktusnak, nem úgy, mint normális körülmények között. A budapesti helyzet valóban borzalmas volt. Nem volt fűtés, nem volt víz—nemcsak meleg víz nem volt, de még hideg sem – és gyakran nem volt villany sem. Az ennivalóhiányt valamennyire megoldottuk, mivel a szövetkezetek hoztak mindenféle élelmiszert. A leghírhedtebb szállítmány kb. 200 élő csirke volt! Visszautasítani persze nem lehetett, ugyanakkor mit csináljon az ember élő csirkékkel a Kiskörút és a Rákóczi út sarkán? A csirkék egy ideig a lichthofban voltak elhelyezve (a szagról jobb nem beszélni), majd kinyitottuk a régi hotel konyháját, amit eddig senki sem használt és nekiálltunk  csirkét pucolni és főzni.

 

            De visszatérve Pécsre. A fürdőkád fantasztikus volt. A vacsora is. Mivel a két fiatalember eltűnt és, mondanom sem kell, eltűnt a taxis is, magunkra voltunk utalva. A kérdés az volt, hogyan tudunk visszakerülni Pestre. Mondtam Terinek, menjünk ki a Széchenyi térre (ez Pécs főtere) másnap reggel, és talán találunk ott valami járgányt, ami elvisz minket Budapestre. Két nagy busz állt a Belvárosi templom előtt. Fiatal felfegyverzett egyetemisták álltak a buszok körül. Mi meglobogtattuk az Egyetemi Forradalmi Bizottság igazolványát és megkérdeztük, hogy hova mennek. Kitűnt, hogy Budapestre, mégpedig nem akármilyen célból: Kovács Bélát, a Kisgazdapárt volt főtitkárát, és most már az új ideiglenes kormány egyik miniszterét viszik a fővárosba. Kitünt, hogy a diákok mérnökhallgatók voltak és hogy volt hely a második buszon. Az első buszon Kovács Béla és mások utaztak, mi pedig a másodikon. Az utolsó pillanatban egy ötliteres demizson bort kaptak a második busz utasai: Kovács Béla ajándéka a fegyveres őrségnek. Így aztán igen jó hangulatban értünk Budapestre. Volt a fiúk között egy nagyon szimpatikus mérnökhallgató, akinek úgy látszik, tetszettem, és ő is nekem. Megbeszéltük, hogy a forradalom után majd felkeres. Valamikor november 4-e után tudtam meg, hogy hősi halált halt.

 

            Ennyi év után természetesen már nem emlékszem pontosan a dátumokra, de azt hiszem, hogy november 1-jén jöttünk vissza Pécsről. Arra egyáltalán nem emlékszem, hogy mit csináltam másodikán. November harmadika ellenben fontos nap volt.  Kora délután részt vettem a bölcsészkar épületében tartott Budapesti Diákparlament gyűlésén. A részletekre már nem emlékszem, de arra igen, hogy a teremből kifelé menet az ajtóban belebotlottunk Déry Tiborba, fején svájci sapkával. Rögtön körülfogtuk, míg ő azt mondogatta nekünk: „Gyerekek, ti kezdtétek el ezt a forradalmat, ne engedjétek, hogy politikusok kivegyék a vezetést a kezetekből.” Addigra már én is éreztem, hogy bizony nem mi leszünk egy szép új világ megalkotói, hanem pártok és pártpolitikusok. Az is kezdett világossá válni számomra, hogy egy szabad, demokratikus választáson, ha Nagy Imre a kommunista párt színeiben fog indulni, akkor bizony nem lesz belőle miniszterelnök, akármennyire is népszerű volt abban a pillanatban. A kommunista párt teljesen lejáratta magát, és tisztára mindegy volt akkor már, hogy Kádár János vezetésével milyen pártot hoztak létre, majdnem lehetetlenségnek tartottam, hogy a kommunista párt komoly erőként tudott volna megjelenni egy demokratikus rendszerben.

Harmadika estéjét is nehéz elfelejteni, mivel akkor hangzott el Mindszenty József beszéde a rádióban. Volt egy kis vacak rádióm a szobánkban, amivel mindössze a Kossuth és Petőfi Rádiót lehetett fogni. Az én kis szobámtól nem messze lakott Péter Katalin, Péter János debreceni református püspök lánya, akit egyáltalán nem ismertem, mivel új diák volt a kollégiumban. Debrecenben kezdte tanulmányait, de valami oknál fogva egy év után átkerült az ELTE-re. Érdekes lány volt, az biztos. Idegei, úgy látszik, kötélből voltak, mivel a legnagyobb lövöldözések idején is óriási nyugalommal egy Cronin-regényt olvasott angolul. Vele kint a folyosón a matracon üldögélve ismerkedtem meg, és amikor hallottam, hogy Mindszenty fog beszélni, átmentem hozzá, és megkérdeztem, hogy lenne-e kedve meghallgatni a beszédet. A válasz igen volt. Talán egy tucat fiú és lány szorongott a szobában. A Mindszenty-beszéd után váratlanul a református egyház egyik vezetője, talán Ravasz László szólalt meg és egyebek között bejelentette, hogy Péter János debreceni püspököt pedig nem csak, hogy eltávolítják állásából, de még talárjától is megfosztják. Mi pedig meredten néztünk magunk elé, nem tudtuk pontosan, hogy mit is mondjuk, mit is csináljunk. Az egész dolog nagyon kényelmetlen volt. Péter Kati kitámolygott a szobából, én pedig utána mentem és próbáltam vigasztalni. Egészen kétségbe volt esve: nagy volt a család, talán négy lánya is volt Péter Jánosnak. Kati azt hajtogatta, hogy a debreceni püspökség még rendben volna, de hogy nem folytathat lelkészi munkát, az valóban borzalmas. Mi lesz velük, miből fog a család megélni? Apja védelmében csak azt mondta, hogy nem karrierizmusból csinálta azt, amit csinált, valóban hitt a rendszerben. Hozzátette, hogy másnap reggel próbál valamiképpen visszakerülni Debrecenbe. Mint ahogy tudjuk, Péter Jánosnak nem kellett izgulnia túlságosan megélhetése miatt: Kádárék alatt külügyminiszter lett belőle.

 

            Tele voltunk optimizmussal. Azt terveztük, hogy hétfőn nekiállunk a romeltakarításnak. Romból pedig volt elég. Ezekben a napokban végigsétáltam a Rákóczi úton, és azok a bizonyos tankok jól elintézték az egész utcát. Közel a Nagykörúthoz volt egy emeletes ház, amit teljesen kilőttek. Halottak mindenütt, kupacokban állt a törmelék és a szemét. Néha holttestekkel összekeveredve. Egy ilyen kupacon álltam, amikor borzadállyal vettem észre, hogy alattam egy halott orosz katona fekszik.

 

            November 4-én reggel az igazgatónő ébresztett fel: kapcsoljam be a rádiót, jönnek vissza az oroszok. Elrettenve hallgattam a segélykiáltásokat. Ruhát kapkodtam magamra és többen lerohantuk az utcára, hogy segítsük az ellenállást. Addigra már többen azon munkálkodtak, hogy Molotov-koktélokat készítettek a Tanács körúton lévő benzinkútnál. Ott ügyködtem egy ideig. Majd nekiálltam segíteni barikádot építeni az Astoria előtt. Felszedtük a macskaköveket és egy elég magas barikádot építettünk. A fiúk, akik értettek az ilyesmihez, remek ötlettel álltak elő: leveses tányérokat hoztak ki az Astoriából, amiket keresztbe raktunk az úton, és amikre földet, törmeléket szórtunk. Állítólag ez azt a benyomást kelthette, hogy aknák vannak elhelyezve az úton. Úgy látszik, hogy volt ebben valami, mivel később nagy kajánsággal figyeltük, hogy a szovjet tankok megtorpantak tányérjaink előtt. Külföldi fotósok fényképezhettek le minket, mivel évekkel később hallottam, hogy egy párizsi magazin címlapján lehetett látni, ahogy építjük a barikádot. Sajnos, nem tudom, hogy melyik magazinról van szó, talán egy kis kutatómunkával fel lehetne lelni, ha valaki venné magának a fáradságot. Ezután elrohantunk a bölcsészkarra, ahol géppisztolyok tárcsáit töltöttük meg lövedékkel. Majd hazamentünk és vártunk.

 

            Jöttek megint a tankok, harcok is folytak, de azért már tudtuk, hogy mindennek vége, még akkor is, ha a szovjet tankok ideig-óráig nem mertek átmenni a mi ál-aknáinkon. Valamikor a harcok megszűnése után többedmagammal elmentünk I. Tóth Zoltán dékánunk temetésére, aki még a forradalom első napjaiban a pártközpont felé igyekezve veszítette életét, de temetésére csak november 4. után került sor. A farkasréti temetőben temették el és a temetésről hazafelé menve elhatároztuk, hogy meglátogatjuk évfolyam- és csoporttársunkat, Erdei-Grúz Helgát, aki a közelben lakott. Apja, Erdei-Grúz Tibor, 1953 és 1956 között oktatásügyi miniszter volt, és így Helgát meglehetősen nagy gyanakvással kezeltük, hiszen akkor került elsőévesként az egyetemre, amikor az apja miniszter volt. Idővel azonban rájöttünk arra, hogy Helga egy talpig becsületes ember, aki egyáltalán nem osztja apja politikai nézeteit. Nagyon zavarta, hogy diáktársai azt gondolják, hogy ő mindössze a neve miatt került egyetemre. Gyakran nem is adta meg teljes nevét. Végtelenül szerény volt és meg kell adni, hogy az Erdei-Grúz papa nem éppen kényeztette el a gyerekeit. Helga éppen olyan nyomorúságosan volt felszerelve ruhával, mint mindannyiunk akkoriban. Kapott talán száz forint zsebpénzt, de abból mindent fedeznie kellett: menzát, könyveket, mindent, még a fogpasztát is. Helga vallásos volt, és állandóan járt templomba, mégpedig a házuktól egy kődobásnyira fekvő templomot látogatta hetente. Az apja kérlelte: legalább menjen valami más templomba, hiszen valószínűleg figyelik a házat. De nem, Helga egyszerűen nem volt hajlandó más templomba járni. Helga egyik legjobb barátnőm lett az egyetemen, akivel később is tartottam a kapcsolatot. Leveleztünk egy ideig, ahányszor hazalátogattam a hatvanas évek második felében mindig találkoztunk. Helga volt az egyik évfolyamtárs, akivel Pécsett együtt dolgoztunk a könyvtárban.

 

            Helgával  nem találkoztam a forradalom alatt, hiszen ők a XII. kerületben laktak. Most aztán jól kibeszéltük magunkat és Helga kijelentette, hogy a „papa” azt mondta, hogy soha-soha semmiféle politikai állást nem fog elfogadni. Tudomásom szerint ez a szó szoros értelmében igaz is volt, ha csak a Magyar Tudományos Akadémia főtitkársága nem számít politikai állásnak.

 

            Pár nappal később, nagy meglepetésemre, megjelent az édesapám azzal az üzenettel édesanyámtól, hogy tessék azonnal hazajönni. Apu elrettenve látta, hogy mi történt Pest egyes negyedeiben és kijelentette, hogy egyes helyek rosszabbul néznek ki, mint az ostrom után. Nem volt mese, menni kellett haza. Vonattal mentem, de jegyem nem volt. Egy üveg dzsemet, amit a kollégiumban lakó diákok kaptak ajándékba valami külföldi segélyszervezettől, adtam a kalauznak. Akkoriban így mentek a dolgok. Pécsett töltöttem talán két hetet óriási unalomban. Viszkettem, hogy visszakerülhessek Pestre. Volt egy nagy csetepaté otthon, mire fogtam magam és felszálltam a vonatra és visszautaztam Budapestre. Addigra már sokan elhagyták az országot. Még Pécsett egy antikváriumban találkoztam Keserű Ilonával, a későbbi híres festőművésszel, aki ugyan nálam pár évvel idősebb volt, sőt Budapesten járt képzőművészeti gimnáziumba, de akit jól ismertem. Bátyjával, Jánossal, aki orvostanhallgató volt, egy klubban vívtam. De ismertem a szüleit is. Édesapja a háború után Baranya megye főispánja volt. Beszéltünk az óriási embertömegekről, amelyek addigra már elhagyták az országot, és Ilona mondta: „ha csak egy kis időre el tudnék menni Olaszországba, akkor mennék is, de nem így.” A vonaton összefutottam egy volt ismerősömmel a pécsi gimnáziumból, Szász Évával, akitől megtudtam, hogy Jillek Szilvi, aki Éva osztálytársa volt, és aki az ELTE-n magyar-lengyel szakos egyetemi hallgató volt, és ugyancsak a Zrínyi Ilona kollégiumban lakott, már Franciaországban van. Nagyot nevettünk Szilvin. Aztán február elején Évával Bécsben találkoztam, ahol meggyőztem, hogy menjen Kanadába. Együtt is laktunk egy ideig Ottawában, ahol egy filmgyárban dolgozott, majd később híres rajzfilmrendező lett belőle, aki nemzetközi díjakat kapott filmjeiért.

 

            Pesten most már illegális tevékenységbe keveredtem. Végtelenül naivak voltunk és kész csoda, hogy nem buktunk le azonnal. Mint ahogy már említettem, a kollégium tele volt olyanokkal, akik nem is laktak ott. A forradalom előtt férfiakkal, még a saját apámmal is egy meglehetősen rideg teremben lehetett csak találkozni. Az emeletre, a lányok szobáiba be sem tehették a lábukat. A forradalom alatt teljesen megváltozott a helyzet. Eddig számunkra ismeretlen fiúk állandó jelleggel a kollégiumban tartózkodtak. Addigra már nagyon sok diáklány hazament, úgy hogy volt elég üres ágy. Voltak köztük olyanok, akik ugyancsak egyetemisták voltak, de nem bölcsészek, hanem fizikusok, kémikusok, akik a mellettünk lévő egyetem kertjén keresztül, egy hátsó ajtón jártak be az épületbe. De voltak olyanok is, akik még egyetemisták  sem voltak. Nem is tudtunk róluk semmit. Idővel az én kis szobám a harmadik emelet egyik teljesen eldugott sarkában lett a találkozóhely a különböző illegális csoportok számára. Itt tanácskoztunk az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság sorsáról Varga János dékánhelyettessel és Pozsár Istvánnal, aki a Diákbizottság másik alapítója volt. Gyakran járt nálam Domokos Péter is, akit a november 3-i diákparlamenten választottuk magunk közül a Diákbizottság egyik vezetőjének. Péter – Domokos Pál Péter fia – velem egyidős volt, de valószínűleg apjának „reakciós” múltja miatt nem vették fel azonnal az egyetemre, így egy évvel alattam járt. Pozsáron keresztül kerültünk kapcsolatba egy illegális újsággal, az Október Huszonharmadikával. Én abban a kiváltságos helyzetben voltam, hogy volt egy táskaírógépem. A születésnapomra kaptam egy új keletnémet gépet, amit természetesen magammal akartam vinni Pestre az egyetemre, ahol valóban szükségem volt rá. Édesanyám kijelentette, hogy az új gépet pedig sehova sem viszem. Ha egyáltalán szó lehet írógépről, akkor a régi Olympiát vihetem magammal. Jó volt nekem az Olympia is. Akkoriban olyan óriási szegénység uralkodott az országban, hogy azt hiszem, hogy az egész kollégiumban én voltam az egyedüli diák, akinek volt írógépe! Így aztán teljesen természetes volt, hogy az illegális újság összeállításánál rám esett a választás. Természetesen sokan mások is kockára tették a bőrüket. A kollégiumban az oroszok majdnem naponta tartottak házkutatást, tehát nagyon óvatosnak kellett lennünk. Leginkább éjjel dolgoztunk. A fiúk azon a bizonyos hátsó ajtón keresztül különböző tanszékeken szerzett stencilt hozták hozzám. Én az éj leple alatt legépeltem az anyagot, amit egy addig számomra ismeretlen fiatalember hozott. A fiú neve Imre volt, de mindenki csak Kispipásnak nevezte. Aztán az éj leple alatt a fiúk több ezer példányban a természettudományi kar egyik stencil gépén lemásolták az „újságot.” Aztán egy szép napon kifogyott a stencil a tanszéken. Erre nagy bátran – ha jól emlékszem Domokos Péterrel – elmentünk különböző szervezetekhez stencilért kuncsorogni. Ha belegondolok, hogy milyen őrültségekre képes két-három meggondolatlan húszéves! Az Újságírószövetségnél kezdtük. Azt hiszem, hogy kaptunk is valamennyit. Aztán elmentünk a színészek szövetségéhez is (nem emlékszem a pontos nevükre), ahol Pécsi Sándor vitte a szót. Egészen őszinték voltunk vele és Pécsi majdnem összeesett, amikor hallotta, hogy mit csinálunk. Motyogott valamit a buta gyerekekről és a végén nem csak adott stencilt, hanem azt mondta, hogy ha bujkálnunk kellene, akkor ő hajlandó minket elrejteni. Nagy háza van és még fegyvertartási engedélyt is sikerült neki szerezni. Megadta a címet! Sohasem fogom elfelejteni tisztességét.

 

            Közben az egész kollégium tele volt fegyverrel. Mindenkinek volt egy pisztolya, amit különben senki sem használt, és ami meglehetősen veszélyes valami volt. Mielőtt elhagytam a kollégiumot, és elindultam az osztrák határ felé, fogtam azt a nagyon szép kis ezüstszínű pisztolyt, amihez már nem is tudom, hogy miképpen jutottam hozzá, és beletettem a szobám mellett lévő vécének a tartályába. Közben gyártottuk az Október Huszonharmadikát, és próbáltuk feléleszteni a forradalom előtt megalakult MEFESZ-t. Össze is jöttünk egy budai volt ávós vagy orosz katonák által használt pazar villában, ahol megbeszéltük a teendőket. Én a kollégiumot képviseltem. Voltunk ott talán százan is az ország majdnem minden egyeteméről. Mint később kitűnt, Lipták Béla is ott volt, de természetesen mi nem ismertük egymást. Ő még arra is emlékszik, hogy hol volt az a bizonyos villa. A diákok többsége gyalog indult haza, de többen a házban maradtak, hogy ott aludjanak. Mint később kitűnt, azokat, akik ott maradtak az éjszaka folyamán a házban, a hatóságok elfogták és elhurcolták.

 

November végén már csak egy illegális újság jelent meg a mienk mellett, az Obersovszky Gyula által szerkesztett Élünk, de valamikor december elején ezt az újságot is sikerült Kádáréknak felgöngyölíteni. Erre magunkra maradtunk, és világosan emlékszem egy összejövetelre az én szobámban, amin arról beszéltünk – azt hiszem, hogy Varga János és Domokos Péter is jelen voltak –, hogy valószínű, hogy hamarosan mi is sorra kerülünk.  Valamikor december 5. és 10. között Kispipás megjelent a szobámban elég felzaklatott állapotban. Nem hozott új anyagot, hanem helyette átadott egy számomra meglehetősen kellemetlen hírt. Úgy hallja – mondta ő –, hogy az Október Huszonharmadika mögött Nagy Imre legközelebbi köréhez tartozó emberek állnak. Addigra persze Nagy Imrét a szovjetek tőrbe csalták és a jugoszláv követségről ismeretlen helyre szállították. Az embernek néha vannak pillanatai, amikor megjelenik előtte egy jövőkép. Ilyen pillanatot éltem át. Ismerve a kommunista rendszert, tudtam, éreztem, hogy itt lesz egy koncepciós per, ahol Nagy Imrét halálra fogják ítélni, és ha az igaz, hogy az Október Huszonharmadikát hozzá közeli emberek szerkesztik, akkor egy ilyen perben a legkisebb ember, olyan kis ember, mint én, is tíz évet fog kapni. Borzalmas gyomorfájásom lett és ott helyben elhatároztam, hogy amilyen gyorsan lehet, elhagyom az országot. December 12-én léptem át a határt Győrön, Sárváron keresztül Répcevisnél.

 

  1.  

 

1958 januárjában két detektív jelent meg szüleim lakásán, és egy Olympia márkájú írógép iránt érdeklődtek, ugyanis buta fejemre az írógépet, ahelyett, hogy a Dunába dobtam volna, elvittem egyik évfolyamtársamhoz megőrzésre. Amikor erről tudomást szereztem, már jobbára tudtam, vagy legalábbis gondoltam, hogy egy Nagy Imre-per készülőben van. Amikor a kivégzések után megjelent egy terjedelmes cikk a Népszabadságban Nagy Imre és társai „bűneiről”, amit édesapám elküldött nekem. Benne felfedeztem, hogy Kispipásnak igaza volt: Nagy Imre és körének egyik „bűne” az Október Huszonharmadika c. illegális újság szerkesztése és terjesztése volt.

 

            Mindössze a rendszerváltás után tudtam meg, hogy név szerint kik álltak az újság mögött: a mártírhalált halt Gimes Miklós, Fekete Sándor (9 év), Litván György (6 év), Pozsár István (12 év), Bohó Róbert (8 év), Justus Pál és Kende Péter, akik emigráltak. Kispipás eltűnt. Révész Sándor, aki írt egy gyönyörű könyvet Gimesről (Egyetlen élet: Gimes Miklós története, Budapest, 1999.) is kereste Magyarországon, én pedig az Egyesült Államokban, de sajnos eredmény nélkül.

 

Balogh Éva, Bethany, Connecticut