Csillag István: 

Gazdasági elit a szovjet típusú rendszer időszakában

A könyvbemutatót joggal kezdhetném a magát békülékenynek mutatni akaró Kádár rendszer kedvelt vetélkedőjében: a „Ki mit tud?” -ban gyakran hallott kijelentés stílusában: „a zsűri nehéz helyzetben van”.

A kiadvány, amelyet bemutatok kiadója a Kronosz Könyvkiadó és az 56-os Intézet Alapítvány, a benne lévő írásokat az Orbán által felszámolásra ítélt 56-os Intézet megmaradt szellemi köre jegyzi. Ez a karcsú kötet egészen kivételes összeállítás. A kivételesség egyik oka, hogy a szokásos politika-, társadalom- és szellemtörténeti megközelítés helyett ezek az írások a szovjet típusú gazdaságokat elemzik. A másik ok, hogy nem a gazdasági események - ahogy megszoktuk gazdasági statisztikák – állnak a tanulmányok középpontjában, hanem olyan történelmi szereplők, az un. gazdasági elit, akik részben maguk is formálták az eseményeket, tervezeteket írtak, döntéseket hoztak, igyekeztek hatni, illetve megfelelni a legfőbb politikai vezetésnek, másfelől alkalmazkodniuk kellett a legfelsőbb politikai szándékokhoz, az előidézett helyzetekhez, ami őket magukat is változtatta. Végül, az írások harmadik különlegessége, hogy egy olyan réteget, a gazdasági elitet, illetve szubelitet, annak történeti szerepét mutatják be, akik az eddigi történeti munkákban alig szerepeltek és éppen ennek a szokatlan fókusznak a segítségével új történeti megközelítésre is vállalkoznak: arra, hogy létező, de ki nem merített alternatívák lehetőségére irányítják a figyelmünket, feltéve a kérdést mi lett volna, ha….

Mielőtt a kötet egyes írásairól szólnék meg kell magyaráznom a „zsűri nehéz helyzetét”. Akik ismernek tudják, hogy ez a kötet akár rólam (is) szólhatna. Pályakezdőként a Pénzügyminisztériumban dolgoztam és mint egy akkori kormánybizottság – az állami nagyvállalatokat decentralizáló, választott vezetésű formába soroló - a Koordináló Bizottság titkára személyesen ismertem a kötetben jellemzett elit jónéhány tagját pl. az építésügyi minisztereket, de barátaim jóvoltából is ismertem a lengyel (Balcerowicz), a cseh (Klaus és Triska) akkori reformellenzék vezetőit. Nem is szólva arról, hogy az egyik írásban taglalt mechanizmusreform fordulatainak magam is szereplője voltam, pl. koordináltam a kisvállalkozások liberalizálását (GMK, VGMK, kisszövetkezet), a rendszerváltás gazdasági forgatókönyveként számon tartott „Fordulat és reform” egyik szerkesztője is voltam, sőt erről magam is könyvet jelentettem meg nemrégiben „Tetszettünk volna forradalmat csinálni?” címmel. Mielőtt azonban a könyvbemutatók mindhárom tipikus hibáját elkövetném, hogy a kötetet bemutató önmagáról beszél, hogy összetéveszti a bemutatót egy disszertáció védésével és opponensi véleményét olvassa fel, (zárójelben mondom ezt megtehettem, mert a kötet dolgozatainak műhelyvitáján részt vehettem), végül elmondja, hogy ő miről írt volna, hadd olvassam fel először az ítéletet, azután rátérek az indokolásra.

A kötet érdekes, izgalmas, újszerű és sokoldalúan, a gazdasági elit lehetőségeit, kiválasztódásukat, lehetséges szerepüket sokféle nézőpontból, többféle módszerrel bemutató írások gyűjteménye. Érdemes kézbe venni, belelapozni és az írások többségében gördülékeny és olvasmányosan megírt stílusa miatt olvasásra kifejezetten javasolt anyag. Az olvasmányosság kiválóan megfér a tudományos apparátus szakszerű használatával, a dokumentáltsággal. A kötet tanúsítja, hogy a tudományos támogatás kiválóan hasznosult és még inkább tanúsítja, hogy mekkora veszteség az 56-os Intézet szétdúlása, ami persze éppen e kötet értékei alapján is érthető, hiszen az Orbán-rendszer kifejezetten nem kedveli az igazságot, a tényeket és a tudományosan bizonyított állításokat.

Az 56-os Intézet kutatói szerencsés kézzel választották témájuknak a gazdasági elit kiválasztódásának, a rendszer Rainer szellemes kifejezésével élve „útkarbantartásában”, vagy éppen új utak építésében betöltött szerepének vizsgálatát. Írásaik sokféle nézőpontból elemezték bár korlátozott, de a gazdasági hatékonyság lehetséges növelése miatt mégis bizonyos fokú szabadságra, változtatásra törekvő magatartásukat, a világpiachoz, a világgazdaság tendenciáihoz való kényszerű állandó alkalmazkodásukból fakadó újítási hajlamukat. Az irodalomtörténetből vett hasonlattal élve a gazdasági elit tagjai „kettős kötöttségű drámai hősök”, akiknek persze az alapvetően önellátásra és emiatt az állandó terrorra alapozott szovjet típusú gazdaság – legfeljebb csak a „nagy Szovjetunióban” kikísérletezett - zárt modelljéhez kellett alkalmazkodniuk, de a gazdasági teljesítmény fokozása miatt sem tekinthették „gránitszilárdságúnak” az őket is körülzáró falakat, időnként be kellett kukucskálniuk a vasfüggöny mögé, felfedezni merre tart a világ, a világgazdaság.

A kötet hat + egy tanulmányt tartalmaz, hiszen a Rainer M. János által írt szerkesztői előszó maga is önálló tanulmány. A kötet szerkezete vezeti az olvasót, hogy azonosulhasson a szerzőknek a gazdasági elitre vonatkozó koncepciójával, amihez először  Lengyel György segítségével már első lépésben a közepébe kerülünk a dolgoknak, hiszen a „kompetencia és a lojalitás” kettősségét vizsgáló tanulmányában kiválóan bemutatja, hogy ahogy „enyhül a kín”, azaz a terrorra építő tervgazdaság alkalmazkodási kényszere nyit a gazdasági teljesítmény, tehát a piaci alkalmazkodás felé, úgy kapnak egyre nagyobb szerepet a gazdasági elit tagjai között azok, akiknek a hozzáértése, szakmaisága érvényesül a kötelező kűr: a lojalitás mellett. Lengyel a hozzáértés és a rendszerhűség dominanciájának, illetve recesszivitásának egymást korszakonként váltó jellegét statisztikákkal is igazolja, amikor bemutatja a származás, az iskolázottság, a felsőoktatási szakirány, a rekrutálódás és az attitűd változását.

Szegő Iván Miklós a gazdasági elit kategóriájának alkalmazhatóságát, a szovjet típusú társadalmakban tapasztalható dilemmájukat: a kompetencia vagy a lojalitás közötti választást a 70-es, 80-as évek szlovén, lengyel, csehszlovák elvetélt reformkísérleteinek példáján, a csalódott ezért ellenzéki vált reformerek példáján az összehasonlítás módszerével vizsgálja.  Tanulmánya inkább sajátos kaleidoszkóp az egyéni sorsok történeteivel, mintsem a típusok kimunkálására vállalkozó mélyelemzés. (Zárójelben jegyzem meg, hogy kicsit merész a 80-as évek Solidarność tanácsadójától, a 80-as évek Balcerowiczától várni azt a karakán és átfogó programot, amit éppen ő hirdet majd meg 1990 december 17-én, a rendszerváltáskor a Mazowiecki kormány pénzügyminisztereként a lengyel parlamentben a szejmben, kimondva: „Véget kell vetnünk annak a színjátéknak, amelyben az emberek úgy tesznek, mintha dolgoznának, az állam pedig úgy tesz, mintha fizetne. Világos célokat megfogalmazó programot kell kidolgozni, amelyet a társadalom most még támogat.”)  Jóllehet e tanulmányt olvasva éreztem úgy, hogy érdemes lett volna kicsit alaposabb munkát végezni és nem csupán a szlovén, hanem a cseh, de különösen a lengyel esetben is egyszerre vizsgálni a gazdasági-társadalmi transzformációig eljutó javaslatok mögötti személyes véletlenek és a gondolati fejlődés közötti kapcsolatot mégis érdekes közelítéssel leszünk gazdagabbak Szegő Iván Miklós elemzését olvasva.

A kaleidoszkópszerű, széles spektrumú kitekintéssel szemben Keller Márkus valóságos mélyfúrásra, hosszmetszeti elemzésre vállalkozott, amikor az Építésügyi Minisztérium vezetőinek a változó követelmények teljesítésére való képességét, ebben a lojalitás és a szakértelem változó intenzitású szerepét vizsgálta. Különösen érdekes tanulmányának az a vonulata, amelyben bemutatja, hogy a kommunista, szovjet típusú óriásgyárszerveződés mintájára kiépülő szocialista építőipartól az építésügyi miniszterek hogyan fordulnak a’zemberek igényeinek kielégítésére törekvő, majdhogy nem piaci típusú piaci alkalmazkodás, a kínálat bővítése és színesítése felé, ebben kiválasztódásuknak, személyiségüknek mekkora a szerepe. Örültem volna, ha a szerző felvillantja Kenedi János kiváló szociográfiáját, amelyet az egykori „Magyarország felfedezése” sorozat számára írt „Tiéd az ország magadnak építed” címmel, amelyben éppen ezt a gyár-házgyár felől a saját beruházásban, kalákában épülő lakások és az őket (nem) szolgáló építőipar és építésügy mindennapi valóságát mutatja be, amiben nyilván volt hatása az építésügyi minisztereknek is.

Egy nagy monográfia ígéretével terhes Somlai Katalin érdekes tanulmánya, aki Bognár József pályaívének egyik szeletét mutatja be. Arra koncentrál, hogy a valahai polgári értelmiségi, a valahai koalíciós idők politikai elitjének egyik tagja hogyan vált arcot, illeszkedik a kommunista gazdasági elitbe úgy, hogy közben igyekszik valamit megőrizni gondolati integritásából, amihez felhasználja világra való nyitottságát és kieszközöli, hogy a kommunista politikai felső vezetés is nyisson a világra. Valójában saját maga számára teszi elviselhetővé a mindennapokat azzal, hogy sokaknak biztosítja – a tudományos érintkezés álruhájában – a világgal való kommunikációt. Ezzel többszörös „osztályárulásából” is a legtöbbet hozza ki, amikor életre hívja és működteti a Kulturális Kapcsolatok Intézetét, az ösztöndíjak rendszerét, a Világgazdasági Tanácsot, majd a Világgazdasági Kutatót. Somlai Katalin Bognár József pályájának a tanulmányozásával mutatja be, hogy érdeklődő bölcsészből politikussá, majd megbecsült közgazdásszá válva a gazdasági szubelit sajátos kettős szerepet játszik a politikai stabilitás és a túlélés-fejlődés-átalakulás szolgálatával.

Engem a legközvetlenebbül Rainer M. Jánosnak a magyarországi szocializmus gazdasági berendezkedésének újra tervezését, a mechanizmusreformokat tárgyaló írása érintett, mert felnőtt életem első harminc éve ennek a „reformerkedésnek” a jegyében telt, másrészt éppen ennek egy korszakát tárgyalja néhány hónapja megjelent könyvem is.  Rainer tanulmánya nagyon szellemesen a reformelgondolásokat úgy jellemzi, hogy azok mindegyike adottnak vette a szocializmus-alapstruktúra alapelemeit, amelyet „beoltott” a kapitalista piacgazdaság egyes elemeivel. Különösen örültem, hogy milyen mély megértéssel közelítette meg egy méltatlanul elfeledett kortársunknak Antal Lászlónak a működését és javaslatait, aki a gyakorlati tapasztatok (maga a szabályozómunka hőse lehetett volna) alapján fogalmazta meg ötleteit. Az olvasó joggal várja – tudva, hogy Rainer tanulmánya egy nagyobb készülő munka egy fejezete - e „mutatvány” alapján a készülő nagyobb opust.

A kötet zárótanulmánya Király Júlia tollából sajátos önvallomás, kismemoár a Kádár-szocializmus boldogult békeéveiről. A gazdasági szubelit kettős kötöttségét érdekes új vonással gazdagítja, ahogyan akkori önmagát egy egész közgazdász korosztállyal azonosítja. Ez persze azonnal egy sajátos belső meghasítottságot is hordoz, mivel ebben a szubelitcsoportban még a legtehetségesebbek, a legszorgalmasabbak között is sokan voltak olyanok, akiknek Királyétól teljesen eltérő volt a sorsa. Ők vagy belesüppedtek a vállalati elszámolások, szabályozómódosítások, az ambiciózus tervek összeroppanásának a mocsarába, vagy kimenekültek az akkor már a „szabadság kicsiny köreit” jelképező szakkollégiumok hálózatába, és csak töredékük vállalta amit Király a minuciózus pontosságáról ismert Bauer Tamás szakszemináriumait foglalkozását vagy Király későbbi munkahelye, a szocialista tervgazdaság fellegvára, az Országos Tervhivatal egyik szabad szellemű vezetője „Guszti”, Augusztinovics Mária felvilágosult tervgazdasági abszolutizmusának igáját. Az olvasót meglepi, hogy a kismemoár írója – legalábbis mai aggyal írt visszaemlékezése szerint – annak ellenére, hogy már a 80-as évtized második felében mennyire tisztán látta, hogy a szocialista rendszer éppúgy, mint a reformkísérletek eleve kudarcra vannak ítélve, mégis teljes erővel építgette a DINAMO-t (a gazdasági szereplők szimulálásának tervgazdasági modelljét), próbálta alkalmazni a válságba jutott szocialista tervgazdaságra is az általános egyensúlyi modell ökonometriai alakzatait, miközben rokonszenvvel kísérte a reformközgazdászok próbálkozásait, akikhez az írása szerint  valójában nem volt túl sok köze.

Zárszóként ez a háromszáz oldalas kötet is bizonyítja, hogy meggyőző, érdekes és a laikus közönség érdeklődésére is számot tartó tanulmányfüzér született, amelynek olvasásával jobban értjük saját közelmúltunk történetét. Ezek a kiváló írások arra is példázatul szolgálnak, hogy a már többszörösen halálraítélt kutatói közösség a leglehetetlenebb körülmények között is képes olyan anyagokat összegyűjteni, leírni és ezekkel segíteni a szélesebb és a szakmai közönség ismereteit, hogy azokban foglalt igazságtól leszakad az asztal.