Október 23-án, kedd délután 3 órakor mintegy tízezer ballonkabátos egyetemista kart karba öltve, rendezett sorokban indult el a budapesti Műszaki Egyetem dél-budai kampuszáról észak felé a Duna-parton. Fegyelmezetten, szinte némán vonultak. Az 1848-49-es szabadságharc legendás lengyel tábornokáról elnevezett Bem térre tartottak. A diákok a lengyel-magyar történelmi barátság és a két nép sorsközössége mellett demonstráltak. Kiálltak a lengyelországi politikai változások mellett, mivel Włladysław Gomułka megválasztása a lengyel kommunista párt élére függetlenebb nemzeti politikát és a sztálinizmus túlkapásainak felszámolását ígérte. A magyar diákok hasonló politikai változásokat szorgalmaztak Magyarországon is. A kommunista párt halogató taktikájával szemben a tettek mezejére léptek. A szegedi diákok megalapították a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szervezetét.

A MEFESZ felhívása nyomán az ország legtöbb felsőoktatási intézményében gyűléseket szerveztek és pontokba szedték – az 1848-as márciusi ifjak nyomán – az ország lakosságának politikai és gazdasági követeléseit. A diákparlamenteken merték kimondani először nyilvánosan azt a nemzeti igényt, hogy a szovjet csapatokat vonják ki az ország területéről. Magyarország szuverenitásának helyreállítása első pontként szerepelt a műegyetemisták programjában. 16 pontjukat október 23-án felolvasták a Petőfi-szobor körül gyülekező pesti egyetemisták előtt is azok után, hogy az összegyűltek előtt Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti dalt. A fellelkesült tömeg a Március 15. térről a Kossuth Lajos utca, a Tanács körút (ma Károly körút), a Bajcsy-Zsilinszky út érintésével jutott el a Margit hídig. Mire a Dunához értek a kezdetben zömében diákokból álló felvonulók száma óriásivá duzzadt. Menetükhöz csatlakoztak a belvárosban élők és dolgozók, a külvárosi gyárakból teherautókon berobogó munkások. A diákság megmozdulásának engedélyezése körüli tétovázás, végül a felvonulás egy kommunista rendőrállamban példátlan engedélyezése alig fél órával a rendezvény előtt sokakban azt a benyomást keltette, hogy a rettegett központi hatalom elbizonytalanodott. Ez felbátorította a tiltakozókat. Az egyetemisták mögé állt a Petőfi Kör, az Írószövetség, a kommunista párt hivatalos lapja, a Szabad Nép, de még a budapesti pártbizottság is. A demonstrálók hangja egyre elszántabbá és radikálisabbá vált. A politikai erjedés hónapjai alatt a felszín alatt már felgyülemlett indulatokat felszabadította a tömeg ereje. A lengyelbarát jelszavak között mind gyakrabban hangoztak el Rákosi és Gerő ellenes szlogenek. Később a felvonulók már a „Legyen szabad ez a haza, szovjet csapat menjen haza!” és hasonló rigmusokat skandáltak. A budai és a pesti menet a Bem-szobornál egyesült. Itt először Bessenyei Ferenc elszavalta a Szózatot, majd Veres Péter ismertette az írók követeléseit. Hangosítás híján mindebből a teret és a környező utcákat ellepő tömeg alig valamit vagy semmit sem hallhatott. Nem a szó számított azonban, hanem az egybegyűltek nagy száma, a kommunista hatalom által ellenséggé tett társadalom magára találása. A téren az emberek átélték, hogy „együtt a nemzet” és egyet akar: a sztálinizmus felszámolását. Ennek első szimbolikus aktusaként a magyar lobogó közepéből kihasították a szovjet-típusú, középpontjában kalapácsot és búzakalászt ábrázoló állami címert. Megszületett a lyukas zászló, a következő hetek forradalmának és szabadságharcának jelképe.

Nem a budapesti volt azonban az első a tüntetések sorában. Október 23-án délelőtt Debrecenben már egyetemisták és középiskolások vonultak negyvennyolcas és forradalmi dalokat énekelve, nemzeti színű zászlókkal, Lenin és Nagy Imre képeivel a megyei pártbizottság épülete elé, hogy követeléseikkel szembesítsék a helyi kommunista vezetést és elérjék pontjaik kinyomtatását. A diákság küldöttei végigjárták a városban működő gyárakat és üzemeket is. Délután már több tízezren, munkások és diákok együtt demonstráltak városszerte. Néhány középületről leverték a vörös csillagot, megrongálták a városközpontban levő szovjet emlékművet. A tüntetők egy nagyobb csoportja a megyei rendőrkapitányság elé vonult, hogy a politikai foglyok azonnali szabadon bocsátását követelje. Kövekkel dobálták meg az épületet. A kapitányság védelmére ÁVH-sokat rendeltek ki, akik sikertelenül próbálták meg kiszorítani és feloszlatni a tömeget. Tűzparancsuk volt. A tömeg közé lőttek. Többen megsebesültek, hárman életüket vesztették. Ők hárman az 1956-os magyar forradalom első mártírjai. A tragikus fordulat hírére az egyetemen éppen gyűlést tartó hallgatók bevonultak a városba, és a pártvezetést meggyőzve, együtt tüntettek tovább a békés reformokért. Ez nem akadályozta meg a megyei vezetőket abban, hogy este a fegyveres erők képviselőivel egyeztetve a további megmozdulások leszerelése érdekében kijárási és gyülekezési tilalmat ne vezessenek be. A várható zavargások leszerelésére felfegyverezték a pártmunkásokat.

Budapesten a központi hatalom nem hozott ilyen határozott intézkedést a tüntetők jóval nagyobb tömegével szemben. A Bem térről a felvonulás résztvevői közül sokan az Országház elé vonultak. Este 6 órára zsúfolásig megtelt a Kossuth tér, mintegy kétszázezren várták és sürgették, hogy a kommunista párt vagy az állami vezetés részéről reagáljanak a nép követeléseire. A tér világítását váratlanul lekapcsolták. Ez azonban nem tántorította el az összeseregletteket. A Szabad Nép összesodort példányaiból rögtönzött fáklyák fényében Nagy Imre nevét skandálták. Ahogy a diákok, a lakosság szélesebb rétegei is benne látták azt a kommunista vezetőt, akik a pártvezetésbe és az állami hatalomba visszakerülve egy demokratikusabb szocializmus megvalósításának biztosítéka lehet. Nagy csak órákkal később jelent meg a Parlament erkélyén, hogy az őt vezetőjének tekintő néphez szóljon. Kommunista politikusként kötötte magát a pártfegyelemhez, ódzkodott a spontán kezdeményezések élére állni. Óvatos, pártszerű ígérete, hogy a jogos követeléseknek eleget tesz majd a hatalom, lehűtötte az addigra sokkal radikálisabb változásokat sürgető hallgatóságát. A tömeg már nem tudta elfogadni a kommunista párttal való közösséget. Nem tekintették már „elvtársaknak” magukat. A várakozás óráiban a Parlament előtti tömegből kisebb csoportok távoztak. Tüntetők foglalták el a Szabad Nép székházát. Mások a Dózsa György térre tartottak. Az ünnepélyes felvonulásokra használt téren állt egy tíz méter magas márványtribün tetején Sztálin bronzszobrával. A magában is nyolc méteres alkotás méreteivel és hat tonnányi tömegével is érzékeltette a kommunista hatalom elnyomó erejét. A zsarnokság kolosszusa volt. A népharag azonnali célpontjává vált. Estére az egyetemisták követelései már röplapok útján sokakhoz eljutottak. A követelések között szerepelt ennek a szobornak a lebontása is. Tettrekészek és kíváncsiak keltek útra, hogy csatlakozzanak a kommunista hatalom szimbólumának eltakarításához. A szobor nyaka köré kötelet hurkoltak és egy vontatóval próbálták a talapzatáról ledönteni. Végül lángvágókkal sikerült a csizma szára felett a szobrot lemetszeni. A bronztestet aztán bevonszolták a Blaha Lujza térre, ahol lefejezték és kalapácsokkal darabokra törték. Szimbolikus győzelmet aratott ekkor még harcok nélkül a nép az idegen uralom felett. A Bem térről, a Parlamenttől és a város más pontjairól a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai székházához sereglő tüntetők, akik az egyetemisták 16 pontját akarták a rádióban is beolvastatni, találták szembe magukat a fővárosban először fegyveres ellenállással. A kommunista párt első titkárának, Gerő Imrének a Szovjetuniót dicsőítő és a népi kezdeményezéseket lekezelő és elutasító rádió beszéde, valamint a rádió védőinek provokatív fellépése után, az addig békés, de határozott tüntetők is fegyvert szereztek. A diákság fegyelmezett felvonulása így aznap a rádió épületének hajnalig tartó ostromába, általánosságban pedig fegyveres felkelésbe torkollott.

Néhány vidéki városba már a rádió ostroma idején megérkeztek a hírek az egyetemisták felvonulásáról és a fegyveres harcokról. Sopronban a budapesti diákok felvonulásával egyidőben szervezték első, néma tüntetésüket a diákok a lengyelországi politikai változások támogatására. Az egyetemisták politikai aktivizálódásában élen járó Szegeden pedig a fővárosi demonstráció sikerének hatására a kora esti órákban kezdtek gyülekezni a diákok a kampusz közepén fekvő Dóm-téren. Forradalmi dalokat énekelve vonultak aztán a belváros központjának tekinthető Széchenyi térre, majd a Kossuth-szoborhoz. Itt a Himnusz eléneklése után egy hallgató beszámolt a budapesti eseményekről. A tömeg a városi színház elé vonult, ahol akárcsak Budapesten, egy ismert színész, Bitskey Károly elszavalta Petőfi Sándor Nemzeti dalát. Az egyetemisták menete, amihez eddig csak a belvárosból csatlakoztak néhányan, innen a külváros üzemei felé fordult, hogy maguk mellé állítsák a munkásságot is. A kendergyár, ruhagyár és a konzervgyár dolgozóival felszaporodott tüntetők visszakanyarodtak a városközpontba, és békés erődemonstrációt tartottak a városi tanácsháza előtt. Másnap Miskolcon a DIMÁVAG-ban munkás nagygyűlést tartottak, Pécsett, Székesfehérvárott, Szolnokon is kisebb tüntetések szerveződtek. Október 25-én megmozdult Eger, Esztergom, Pécs, Miskolc, Vác, Szeged és Győr. Utóbbiban a budapesti hírek az üzemek dolgozói terveztek tüntetést a városközpontban. A városházáról a tanácselnök utasítására leszerelték a vörös csillagot, hogy az ne provokálja a lakosságot, de a munkásokat a demonstrációról nem sikerült lebeszélni. A munkások és diákok délutáni gyűlésére hatalmas tömeg sereglett egybe. A nép a pártház elé vonult, hogy átadja a követeléseit. A Kisfaludy Színház színészei Földes Gábor vezetésével csatlakoztak hozzájuk, forradalmi dalokat énekeltek, és a független és szocialista Magyarországot éltető jelszavaikkal megpróbálták megfékezni az elégedetlenségének egyre erősebben hangot adó tömeget. Győriek kisebb csoportjai az autóbusz állomás felé mentek, amerre haladtak, leverték a vörös csillagokat. Végül ledöntötték a szovjet emlékművet. Híre terjedt, hogy az ÁVH diákokat tartóztatott le, ezért a tüntetők egy része a megyei rendőrkapitányság valamint a börtön elé vonult. A foglyok szabadon bocsátása közben a börtön védelmére fegyveres erősítés érkezett, ami felkorbácsolta a tüntetők indulatait és kövekkel, valamint az ÁVH-soktól szerzett fegyverekkel megostromolták az épületet. Harc kezdődött az immár felkelőknek számító felvonulók és a börtön kommunista hatalmat megtestesítő védői között. Mire ezen a helyszínen Földes Gábor bátor közvetítésének köszönhetően elcsitult a lövöldözés, a vérengzés hírére a demonstrálók a pártházra támadtak. A kövekkel támadó tüntetőkre a védők géppisztolysorozatot lőttek. A támadást ugyan sikerült elhárítani, de a győriek még hajnalban is az utcákon csoportosultak annak ellenére, hogy a rend biztosítására szovjet páncélosok vonultak fel a belvárosba.

A főváros és a vidéki ipari központok után október 26-ra, péntekre, a forradalom hulláma elérte az ország szinte valamennyi városát. Az egyetemisták, helyi értelmiségiek kezdeményezte felvonulásokhoz lelkesen csatlakozott a lakosság nagy része. Az ország forradalmi lázban égett. Az emberek kokárdát tűztek, nemzeti színű lobogókkal díszítették az épületeket. Forradalmi nótáktól voltak hangosak a városközpontok. A felvonulók a pártbizottságok elé mentek, majd a börtönhöz, hogy a politikai foglyok, vagy a letartóztatott tüntetők szabadon bocsátását kieszközöljék. A városok főutcái és terei, az 1848-as szabadságharc emlékhelyei gyülekezési pontokká váltak. A rögtönzött gyűléseken lelkesítőként elszavalták a Nemzeti dalt, elénekelték a Himnuszt, vagy a Szózatot, és kezdeti programadóként felolvasták a valamelyik forradalmi központ követeléseinek listáját. Megkoszorúzták a magyar hősi emlékműveket. A nemzeti önérzetet sértő jelképek a felvonulók haragjának célpontjába kerültek. Hulltak a vörös csillagok, égtek a vörös zászlók, a kommunista mozgalom vezéralakjainak képei és a pártiratok. A nyomdákban forradalmi követeléseket sokszorosítottak, a helyi rádiókban beolvastatták a forradalom követeléseit. A megszállás szimbólumának tekintett szovjet emlékműveket ledöntötték. A diákok az orosz nyelv kötelező tanulása ellen lázadtak. A felvonulók a honvédség és a rendőrség csatlakozását szorgalmazták. Igyekeztek a pártfunkcionáriusok fegyvereit begyűjteni. Szolnokon, Veszprémben, Nyíregyházán, Salgótarjánban, Szombathelyen a népi megmozdulások békésen menesztették a kommunista hatalom helyi képviselőit, akik kerülték az összetűzést. Sok helyen ezzel szemben – többek között Mosonmagyaróváron, Miskolcon, Esztergomban, Zalaegerszegen, Kalocsán, Kiskőrösön, Kiskunhalason vagy Szegeden – véres összecsapások, a védtelen tüntetők elleni sortüzek szedték áldozataikat a forradalmi erők győzelme előtt. A tüntetéseket követő nagygyűléseken választották meg az első, sokszor csak ideiglenes jellegű helyi forradalmi tanácsokat és bizottságokat. Ezek az új forradalmi testületek a hét végére általánosan átvették a hatalmat az ország felett. A forradalmi hullám ekkorra az országhatáron is átcsapott.

Október 30-án a temesvári műegyetemen is nagygyűlést szerveztek a hallgatók és a magyar egyetemisták pontjaival egybecsengő programot fogalmaztak meg. A román kommunista pártvezetés, ellentétben az MDP elbizonytalanodott vezetésével határozott intézkedésekkel próbálta elejét venni a lázadásnak. A legaktívabb egyetemistákat letartóztatták. Szabadon bocsátásuk érdekében ugyan újabb demonstráció szerveződött, később Kolozsváron, Nagyváradon és Marosvásárhelyen is tüntettek a diákok a magyar forradalom mellett, de mozgalmukat napokon belül erőszakkal felszámolták.

Magyarországon a forradalom leverése után néhány héttel söpört végig egy újabb tüntetéshullám. Az október végi napokkal szemben a tömegek ezen megmozdulásaiból már hiányzott a forradalmi eufória. A november végi, december elejei demonstrációkat a forradalom bukásán érzett végső elkeseredés, a félelem, a düh, és a gyász hatotta át. A restaurálódó kommunista hatalomra komoly kihívást jelentő, mert az ország dolgozóinak bizalmát élvező, Országos Munkástanács megalakulását szovjet és magyar katonai erők összevonásával sikerült a Kádár-kormánynak megakadályozni. A kommunisták provokatív fellépésére válaszul november 23-án, a forradalom kitörésének hófordulóján Budapesten és több vidéki városban néma tüntetést szerveztek. Az utcák a demonstráció meghirdetett idejére teljesen elnéptelenedtek. Így tiltakozott a lakosság az ország szovjet megszállása és fegyveres leigázása ellen. December 4-én több ezer gyászruhás nő menetelt Budapesten a Hősök terére, hogy az Ismeretlen katona sírjánál lerója kegyeletét a forradalom mártírjai előtt. A felvonulás alkalmából még egyszer nyilvánosan kitűzhették az emlékműnél a forradalom lyukas zászlaját. Ekkorra már a Kádár János vezette MSZMP nyíltan szembefordult a forradalommal és a forradalom követelései mellett kitartó munkássággal. Az erősödő karhatalomra támaszkodva, a kommunisták is utcai demonstrációkkal próbálták legitimitásukat és erejüket bizonyítani. A fővárosban és egyes vidéki városokban a kommunisták szervezett kivonulásait azonban fegyverekkel kellett megvédeni a lakosság haragjától. A vörös zászlós tüntetésekre válaszul újabb ellentüntetések szerveződtek és nem voltak ritkák a tüntetők csoportjai közötti összecsapások sem. A területi munkástanácsok törvényen kívül helyezése újabb tiltakozásokat táplált. Miskolcon előbb a nők tüntettek, majd a tömeg megpróbálta kiszabadítani a városi börtönből a rabokat. A munkásság és a hatalom közötti feszültség minden nappal tovább eszkalálódott. A kommunisták intézkedései és fegyveres fellépése újabb és újabb megmozdulásokat szült. Miskolcon végül a nyomda előtt pattant el a húr. A tüntetők egy hazafias vers kinyomtatását szerették volna elérni, amikor feloszlatásukra egy szovjet páncélost küldtek. A miskolciak nem hátráltak, minden eszközzel igyekeztek a tankot megállítani. Ellenállásuk fegyveres összetűzésbe torkollott, amely mindkét oldalon halálos áldozatokat szedett. Zalaegerszegen a nők „fekete kendős” tüntetése vezetett összecsapásokhoz. December második hetében a forradalom híveinek kitartó fellépésére a hatalom kemény intézkedésekkel válaszolt. A tüntetéseket karhatalmistákkal oszlatták fel, Egerben, Tatabányán is a kommunista restauráció ellen tiltakozók csoportjai közé lőttek. A Kádárkormány egyértelművé tette, hogy az MSZMP által irányított országban nincs helye a népi megmozdulásoknak, de még a csoportosulásoknak sem.