Ugrás a tartalomra

Rainer M. János: Mit akartak a forradalmárok?

Október 23-a programja nem azonos azzal, amit azután maga a forradalomalakított ki. Bár a budapesti tüntetést megelőző napokban számos helyen fogalmaztak követeléseket (Szegeden és Debrecenben az egyetemen, Miskolcon a város legnagyobb ipari üzemében), mégis a legnagyobb hírnévre a budapesti műszaki egyetemisták pontjai tettek szert. Pedig1956. október 23-án a műegyetemi pontok teljességét az országban, de még a fővárosban is viszonylag kevesen ismerték. Még arra sem könnyű válaszolni, mit is tartalmaztak a pontok, s pontosan hogyan fogalmaztak szerzőik. Számos változatban (10, 14, 16 pont) váltak ismeretessé – aszerint, hogy a pontokat leíró, lemásoló, sokszorosító diákok épp melyik változatnál kezdtek munkába. A másnapi, október 23-i sajtó tudósításaiból a „legrázósabb” pontok (így a szovjet csapatok kivonására vonatkozó) kimaradtak. A 23-án este a Rádió előtt kitört fegyveres összecsapás egyik fő oka az volt, hogy annak vezetése is megtagadta valamennyi pont beolvasását, hiába követelte azt több ezer tüntető. Az előbb stencilen, később nyomdai úton sokszorosított követelések sok helyre eljutottak Budapesten, a tüntetés során is osztogatták őket, de még az sem feltételezhető reálisan, hogy az utcára vonultak többsége olvasta volna ezeket. Igazán ismertté a következő napokban váltak. A műegyetemi követelések jelentik 1956 alapprogramját.

Elemzésük arra mutat, hogy a forradalom „1.0-ás” programja mindenekelőtt eklektikus volt. Az első verziókhoz képest a végső változat jellegzetes irányba mozdult el: a reformkommunista-ellenzéki aktuálpolitikai követelések mellett és helyett a nemzeti függetlenségiek vették át a vezető szerepet. A szovjetcsapatok kivonása mellett ide sorolható a külkapcsolatok egyenjogúságára vonatkozó, a nemzeti ünnepek, szimbólumok rehabilitációja (címer, katonai egyenruha), a Sztálin szobor eltávolítása és a helyén 1848-as emlékmű állítása, az uránérc szabad értékesítése a világpiacon, a hadifoglyok hazaszállítására vonatkozópont, de még a lengyelekkel való szolidaritás kinyilvánítása is. A kommunista reformer értelmiség politikai programjából átvett pontok (Nagy Imre kormányfői kinevezése, az MDP kongresszusának összehívása és új Központi Vezetőség választása, a rákosista vezetők leváltása, a gazdasági élet átszervezése, a tervgazdaság felülvizsgálata) még mindig jelentős hányadot képviseltek. Mellette azonban megjelentek a liberálisdemokrácia politikai szerkezetére vonatkozó követelések (többpártrendszer, szabad választások, polgári szabadságjogok, Rákosi és Farkas bíróság elé állítása,a káderanyag nyilvánosságra hozatala és megsemmisítése). A szociáldemokrácia jellegzetes, hagyományos követelései viszonylag gazdagon reprezentáltak: a normarendszer felülvizsgálata, béremelés, létminimum garantálása, sztrájkjog biztosítása. A magyar agrárdemokrácia hagyománya viszont éppen hogy megjelent a szövegben, az egyénileg gazdálkodó parasztok állami támogatásának követelésében. Az eklekticitást csak fokozza, hogy egyes különböző hátterű követeléseket a fogalmazás forradalmi anarchiája egyetlen pontba sűrített. A legerősebb korreláció a lista élére került követelés (a szovjet csapatok kivonása) és a liberálisdemokrácia érvényesítése között állt fent. A kommunista reformer, szociáldemokrata és agrárdemokrata követelések – talán a sztrájk jogának kivételével –a szovjet megszállás fennmaradása esetén is elképzelhetőnek tűnhettek. Lényeges belső ellentmondása követelések rendszerében nem akadt – az egyetlen ártatlan kontradikció a MDP-kongresszus összehívása és a többpárti szabad választások között feszült. Ha egyszer valódi demokratikus politikai szerkezet alakul ki, az MDP annak egyetlen szereplője a sok közül; kongresszusa és vezetősége a párt belügye. Ez csak lett volna akkor érdekes, ha ez a párt kap kormányzati felhatalmazást – vagy csak ez az egyetlen párt. A nyilván korábban fogalmazott, egy ideig a pontok élén szereplőreformer követelést senki sem akarta kivenni – lehet, hogy egyszerűen elfelejtették...

A műegyetemi pontokat egyetemi hallgatók és –többnyire fiatal – oktatók fogalmazták. Társadalmi hátterük erősen vegyes, politikai szocializációjuk kezdeteit meghatározták a háború előtti harmadikutas-népi-nemzeti irodalmi és politikai áramlatok, de akár a magyar konzervativizmus Teleki Pál-féle, reformokra is kész változata és még sok minden, a romantikus kommunizmustól a fajvédelemig és a nyilas utópiákig. Fiatal oktatóik közül sokan a magyar populizmust a kommunista messianizmussal párosító negyvenes évek végi népi kollégisták közül kerültek ki. Ugyanakkora politikai képzés során elsajátították a kommunista pártnyelvet, a politikai beszédhez szükséges tudnivalókat, vagyis értették a pártellenzéki kritikát is. A követelések sokszínűsége és határozott súlypontja ezt tükrözi. Emellett arra is vall, hogy az 1956-os avantgarde, a diákság belső diskurzusaiban a fő szerepet a patriótanacionalizmus játszotta. Ez az eszme alkalmas, sőt a legalkalmasabb volt arra, hogy október 23-a után egyesítse a magyar társadalom legszélesebb körét. Valamennyi más megjelenő politikai ideológiának is volt közös pontja, s ez maga a forradalom negatívprogramja: a szovjet típusú rendszer lebontása. Még a revizionista kommunisták követelései is határozottan ebbe az irányba mutattak. Ehhez képest a legalapvetőbb állítás a liberális demokráciáé volt, a szabadságjogok tiszteletben tartása, a többpártrendszer és a szabadválasztások.

1956-nak nem volt valódi új gazdasági programja. Még a viszonylag hosszabban formálódó revizionista-reformkommunista program is távol állott a koherenciától. Nagy Imre kormányának 1953-54-ben bevezetett korrekcióira épült, amelyek nem jártak meggyőzősikerrel, azokon tehát túl kellett (volna) lépni. Donáth Ferenc, Nagy gazdasági szempontból talán legfelkészültebb politikai elvbarátja egy nappal október 23-a előtt egy előadásában azt fejtegette, hogy a megfelelő gazdaságpolitika kulcskérdése a „dolgozók” bevonása az elvek és a követendő célok kialakításába. Valamiféle valódi társadalmi tervezés tehát. Kornai János, aki október 23-án délután (!) kapott megbízást, hogy állítsa össze egy lehetséges Nagy Imre-reformkormány gazdaságpolitikájának téziseit, öt évtizeddel később azt írta egyébként elveszett dolgozatáról: „Az a tervezet, amelyet papírra vetettem, az 1953-as „új szakasz”nyílegyenes folytatását jelentette, az akkori konkrétgazdasági helyzet figyelembevételével. Amiben túlment azon, az a „piaci szocializmus” és az „üzemi demokrácia” beépítése a programba.” A tervutasítások megszüntetése és a piaci elemek bevonása egyfelől, az életszínvonal prioritása másfelől kizárta volna azt a voluntarizmust, amely a sztalinista gazdaságpolitikát jellemezte. Ezeken az elveken túl azonban Nagy hívei készületlenek voltak – természetes, hogy a sztálini rendszer radikálisabb ellenfelei még inkább.

Az október 23-i programhoz az események során három nagykövetelés adódott: egy újabb nagy tagadás, egy az előzőből származó állítás, és egy teljesen új, ám erősen kidolgozatlan harmadik.

1. Már 1956. október 23-án sem volt szó kapitalizmusról, tiszta piaci koordinációról, a tulajdonviszonyok átalakításáról, privatizációról és reprivatizációról. (Utóbbi két fogalom amúgy akkor még ismeretlen volt.) A forradalmi események során, már 23-a után került a legtöbb követelésbe, hogy az 1949-re kialakult tulajdonviszonyokat (a földreform, valamint a gyáripar, nagykereskedelem, bankrendszer államosítása nyomán kialakult helyzetet) nem szabad megváltoztatni. Miért kellett ezt rendre megismételni? Egyrészt talán azért, mert a forradalom – úgy tűnt – sikerrel jár, a régi rendszer intézményei megdőltek – egy pillanatra az is lehetségessé vált, hogy egy még régebbi rendszertér vissza. Másrészt a kapitalizmust, a piacgazdaságot a forradalom legtöbb résztvevője a feledésre ítélt múlt örökségéhez sorolta. Az államgazdasággal kapcsolatos illúziók a háború előtt és után (évtizedekig) erősen elterjedtek Nyugaton is. Harmadszor a „szocializmussal” mint az igazságosság eszményét minden korábbinál jobban megközelítő rendszerrel kapcsolatos elvárások 1956-ban még igen elevenek voltak Magyarországon. Mintha az emberek azt gondolták volna: ha az ország ismét független lesz, s nem kell a szovjet mintákat másolni, megcsinálhatják a maguk magyar, szabad és demokratikus szocializmusát.

2. A szovjet csapatok kivonását már az október 23-i pontok is tartalmazták. De nem mondtak semmit Magyarország szövetségi rendszeréről. A szovjet csapatok fegyveres beavatkozása nem csupán a szabadságharc dimenzióját kölcsönözte az eseményeknek, hanem radikalizálta a csapatkivonási követelést. Megszületett a semlegesség jelszava. Hogy ez pontosan mit is jelent, hogy Ausztria esetében milyen hosszas alkudozás előzte meg, hogy a két szembenállóvilág vezető hatalmai ezt garantálták – erről kevesen tudtak. Fontos leszögezni, hogy Nagy Imre elméleti elképzelései között ez a lehetőség is szerepelt. Természetesen csak mint lehetőség, semmiképpen sem azonnal megvalósítandó, vagy megvalósítható cél. Amíg az előző esetben a forradalmi reálpolitika érvényesült, a nemzeti függetlenség ügyében a közhangulat radikális volt, és még inkább az lett.

3. Sokan a magyar forradalom legeredetibb vonásának tartották a munkás önigazgatás villámgyorsan kiépülő intézményeit. Még Kádár János is nagyon óvatosan bánt velük eleinte, holott a forradalomhoz tartoztak és forradalom programját képviselték. A munkástanácsokkal elbánni azért sem volt könnyű, mert hasonlítottak az 1956 előtti pártellenzékhez: nagyon nehezen lehetett kimutatni róluk, hogy rendszeridegenek és ab ovo ellenségesen viszonyulnak a szocializmushoz. Semmi közük nem volt az október végi szélsőséges kilengésekhez, nem befolyásolták őket politikai pártok (ellenkezőleg, felléptek a pártoskodás ellen és sokhelyütt kitiltották az üzemekből a pártszervezést), nem kapcsolódtak fegyveres csoportokhoz. Vezetőik kevés kivétellel teljes mértékben azonosították magukat a forradalommal. Hogy ezentúl milyen célkitűzéseik voltak, nem könnyű rekonstruálni.

Az önszerveződés eredeti forrása a munkás érdekvédelem. A szakszervezeti mozgalmat a kommunista párt már Lenintől kezdve a párt egyik politikai „transzmissziós szíjának” tekintette. A gyakorlatban ez az érdekvédelem teljes leépülését jelentette. A szakszervezeti funkcionáriusokat a gyári mikrotársadalom semmire sem becsülte. Az első napokban az1956-os munkástanácsok jellegzetes érdekvédelmi követeléseket fogalmaztak meg (munkavédelem, túlóráztatás, normák, bérek, szociális kérdések) és alulról jövő, új szakszervezkedés csíráinak tűntek. A forradalom napjaiban azonban ennél jóval radikálisabban közelítették meg a kérdést. Egy október 31-i közös munkástanácsi értekezlet határozatának első pontja abból indult ki, hogy „az üzem a munkásoké.” Nem az állami tulajdonossal és menedzsmenttel szembeni érdekkonfliktusról, hanem magának a tulajdonnak az új értelmezéséről volt szó – valódi kollektív (csoport) tulajdonról. A közvetlenül választott munkástanács a tulajdonos munkások megbízottja, amely pályázat alapján választja az igazgatót, és dönt minden alapvető termelési stratégiai kérdésben a vállalati tervektől a béralapon és a külföldi szállítási szerződések megkötésén át a hitelügyletekig. A munkástanács továbbá általános munkáltató, ő hagyja jóvá a mérlegeket, dönt a nyereség felhasználásáról és „sajátkezébe veszi a vállalat szociális ügyeinek intézését”. A vállalatvezetés a munkástanács határozatainak végrehajtója és beszámolási kötelezettséggel tartozik neki. Bára radikális javaslatok sem tartalmazták a piacgazdaság célkitűzését, a belső és külső autonómiák együttélését nehéz lett volna másképp elképzelni. A munkástanácsok fogadták volna el a gyár tervét is – hogy ezt a menedzsment készíti vagy felülről (az állami tervhivatalból, minisztériumból) érkezik, az tisztázatlan maradt. November4-e után Kádár egy darabig próbálkozott e valódi munkásmozgalom integrálásával –az üzemi vezetők állami kinevezési jogához azonban körömszakadtáig ragaszkodott. Akadtak a munkástanácsok környezetében dolgozó értelmiségiek, akik új alkotmányt terveztek, a termelési önigazgatás országos munkáskamaráját mint párhuzamos struktúrát állítva a többpárti politikai parlament mellé. A munkás önigazgatás 1956-os víziói valóban visszanyúltak Marx, a párizsi Kommün, az ideális anarchisták és az orosz szovjetek utópikus elképzeléseiig. A forradalom vereségével azonban ezek a gondolatok is süllyesztőbe kerültek. Az aktivisták visszatértek a munkapadokhoz – vagy börtönbe kerültek, mint „ellenforradalmárok”.

A forradalom résztvevőinek szeme előtt tehát valamiféle harmadikutas „vízió” lebegett. Ez döntően képviseleti demokrácián alapuló (de azért közvetlen,„önigazgató” formákat is tartalmazó) politikai rendszert és széles köztulajdonon alapuló szociális (állam) gazdaságot jelentett. A szovjet szocializmusnak nagyon kevés híve volt 1956-ban, a szocializmusnak, különösen a magyar szocializmusnak, úgy tűnik, elég sok. A nyugati mintájú politikai demokrácia intézményeiben magyar szereplők mozogtak volna, akik a társadalmi, de főleg a gazdasági berendezkedés szovjetszocializmusra jellemző képletén mintha nem akartak volna alapvetően változtatni. De vajon csak így tűnik, vagy valójában így is volt? Abban a rövid néhány hétben, amikor a szólásszabadság maradéktalanul érvényesült, a politikai közbeszédet, a tömegkommunikációt még jelentős részben a kommunista pártellenzék vagy annak volttagjai ellenőrizték. Nagy Imre személyében nekik volta legismertebb politikusuk. A nyilvánosságot kapott követelések azért is lehetnek ennyire egyöntetűek, mert a közbeszéd új nyelvét a pártellenzéki értelmiségiek alakították ki, s természetesen ők beszélték a legjobban. A politikai élet nem kommunista szereplői hosszú évek nyomása alól szabadultak fel. Nem kevesen éveket töltöttek börtönben, s ha egyáltalán megszólaltak, érthetően nagyon óvatosan, visszafogottan fogalmaztak. A két világháború közti középosztály 1945 után teljesen képtelen volt újjászervezni magát. Ez a helyzet azonban bizonnyal megváltozott volna, ha a magyar forradalom akár csak néhány héttel több időt kap. A forradalom szabadságünnep, eufória – de a lehetőségek sokakra hatnak elriasztóan. Éppen a szabadságra ébredés pillanatában hökken meg az ezt átélő attól, hogy minden lehetségesnek tűnik. 1956-ban is érvényesült tehát bizonyos önkorlátozás, a hétköznapi reálpolitika öncenzúrája. Eszerint Magyarország szomszédainak, sőt a Szovjetuniónak is elfogadhatóbb egy független Magyarország – ha legalább szocialista. Tito Jugoszláviájáról az emberek elsöprő többsége annyit tudott, hogy ott valamiféle szocializmus van, ami eszerint lehetséges akkor is, ha az ország teljesen független a Szovjetuniótól. A meghökkenésből adódó önkorlátozás biztosan tovatűnt volna akkor, ha a szovjet csapatok tényleg elhagyják Magyarországot. Az események dinamikája, a forradalom rövid időtartama azonban nem hagyott időt még a követelések kimunkálására sem, nemhogy az eltérő nézetek ütköztetésére. A lebontó után az építkező szakasz a magyar forradalomnak nem adatott meg.

A tanulmány az Intézet munkatársainak egyéb, forradalomról szóló írásaival együtt A magyar október című kötetben jelent meg. BBC History különszáma, Kossuth Kiadó, 2016. Megrendelhető: https://www.kossuth.hu/adatlap/konyv/3903/a-magyar-oktober